BABITS MIHÁLY: BODRI ÉS PITYU • Tavaszi példázat – Móricz Zsigmondnak
BABITS MIHÁLY: BODRI ÉS PITYU •
Tavaszi példázat – Móricz Zsigmondnak
Tavaszi példázat – Móricz Zsigmondnak
Anyjának azt ajálták, hogy soká szoptasson; s Pityu már nagy volt, majdnem hároméves, de még szítta és kérte a gömbölyű, édes mamamellet. S már a szomszédok példálóztak, s a nagy sovány asszony minden esti gondolata új ijedség és új habozás volt: apja haragudni fog mégegy gyerekért, mert ahány gyerek, annyifelé hasítja a drága föld eleven testét, ami jó gazdának még a sírban is fáj.
De Pityu már a zsámolyról szopott. Míg anyja krumplit szelt, Pityu nagyfontoskodva hozta a «sámedlit», amit apja eszkábált neki össze hulladékdeszkákból (ami a kutya-ólnál megmaradt), nemigen gondolva, mi célra szolgálhat még. Pityu szépen elhelyezte anyja lábainál, aztán fölállt a tetejére, s így épp fölért a melléig. A gombok maguktól pattantak szét a kisfiú újja alatt, a bimbós mell kibuggyant, s a türelmetlen gyerekszáj rátapadt. Pityu örökké éhes volt.
- Tejecskét, tejecskét! - zargatta anyját egyre, mindig cipelve a zsámolyt hóna alatt. - Tejecskét, anyja, tejecskét! - Mígnem egyszer épp akkor toppant haza apja a munkából, mikor Pityu a zsámolyon állva szívta a tápláló keblet; s elöntötte a férfiszégyen és férfiharag.
- Ilyen fiam van nekem!... Micsoda anyámasszonykatonája lesz belőled! - kiabált, mintha nem tudta volna mindig, hogy ez így van. S bőszen rugott bele Bodriba, ki a kövön elnyúltából netán tetszelegve nézte az idilliumot. Szegény Bodri, maga is áldott állapotban, visítva rohant el házába, mely a bűnös zsámoly testvére volt, s azonnal megellett a szalmabélésen; míg Pityu riadt szemekkel nézte apja dühét, mely a hím-aszkézis fogadkozásában csúcsosodott: inkább nem nyúl többet az asszonyhoz!
- Kellesz is te nekem!... Nincs tán az embernek egyéb dolga ebben a kutya világban - dörmögte, s ég és föld mintha igazat adott volna neki, mert ocsmány idő volt aznap, esett az eső is, alig lehetett az udvaron átmenni a sártól, s csúnyán megdagadt a patak, ahova a Bodri kölykeit befojtották.
Szegény kis kutyahullák vakon sodródtak, elkeveredtek és föloszlottak a gazos iszapban.
De másnapra kelve gyönyörű tavasz lett, nem is tavasz, hanem egyszerre nyár. Valami csodás íze volt a levegőnek, és a napsugár kévénként hullott, mint a forró manna. Pityu éhesen járt-kelt a zsámollyal, hívta, kérte, követelte a megszokott, ősi táplálékot.
- Anyja, anyja, tejecskét! - S ezerszer is letette a zsámolyt anyja mellé, de anyja már menekült előle, bepólyázott, fájó melleit szorítva tésztás kezeivel, míg a kisfiú bőgve, visítva, űvöltve kezdett toporzékolni.
- Mondtam már, hogy ott a pohár, igyál abból!
- De nekem didi kő, didi kő! - S Pityu szájacskája kimondhatatlan vággyal csúcsorult az elvesztett meleg és puha kerekség emlékére, szinte érezte annak érintését, s kis szíve végtelen keserűségben szorult el, mintegy valami korai szerelem kielégítetlen érzékiségével. Minden mást táplálékot makacsul visszautasított, s csökönyösen csak egyet követelt, az anyahús édes forrásából.
- Takarodj, ne ölj már, istentelen kölyke! - kiáltott rá anyja, mert ő is valami kibírhatatlant érzett; melle feszült, hogy majd felpattant rajta a bőr, s ő is vágyakkal volt tele, a hús vágyaival, mint ahogy szokott lenni fiatal szoptatóknál az elválasztás után, mintha a megvont gyermekszáj helyett férfitest érintését kellene szomjazniok.
S Pityu úgy került ki a konyhából, mint egy kétségbeesett kis bujdosó, szédülve az érthetetlen sorscsapástól, e szörnyű mostohaság fulánkjával, az udvar buja napja alatt, a fölszáradó sarak nehéz és nedves illata közepett. Micsoda tavasz volt! S Pityu ment az egyetlen lényhez, kitől még megértést remélhetett, s aki nem volt más mint Bodri - szegény árva Bodri, kit megfosztottak kölykeitől - az utolsóig, nehogy meghúzza a szoptatás - ígyhát most az ő melle is duzzadt, majd szétrepedt a tejtől, akár a Pityu anyjáé. A kutya halkan nyítt és vinnyogott, mint egy szegény asszony, aki hang nélkül sír.
- Ájjá, Bodri, ájjá! - simogatta Pityu, ösztönösen vigasztaló mozdulattal s már szinte elfelejtve keservét, az állati test eleven közelségében; és puszizni kezdte a kutyát, mint máskor is szokta, s lassanként csucsorgó gyermekszája a kínos gazdagságban feszülő állati mellhez ért, mely csupasz volt és rózsaszín; a természet nem érzett messzeséget vagy idegenséget gyermek és állat közt. S a nap bearanyozta a csoportot, mint ahogy bearanyozta hajdan Romulust és Remust, akiket a farkas szoptatott. Micsoda tavasz volt! A nap maga is tejet csurgatott, mint egy mennyei szoptatós, de ez valami mámorító tej volt, minden hullámzott benne, mint langyos áradásban, s szinte látni lehetett, hogyan kap minden titkos életre és csirázásra, az ember azt hihette, hogy még a száraz karó is gyökeret ver és kihajt, a félszer félmeztelen vályogoszlopain izgatottan szaladgáltak a pókok, s részeg madarak csapódtak be a tornáceresz alá. Szerte a mező zsongott és imbolygott; néhol még tócsák csillogtak, másutt már repedezett a föld; a szikkadó sárban kelő magvak erjedtek, s messze, a városokban, erjedő lelkek cikáztak az utcákon, az autók kis skatulyáiban. És sarjadtak a buzamezők, mint egy levedlett állatnak friss szőre, széles e hon hátán. És a tej folyt Bodriból Pityuba, az élet halhatatlan teje, melyet nem lehet visszatartani, mely egyformán árad át a teremtés minden ranglétráján, s csak áramolni és táplálni akar. S ringatva szólalt meg a toronyban a harang, mintha érezné, hogy ringatni és csicsusgatni kell ezt a nagy mohó csecsemőt, a tavaszt.
- Jesszusom, már dél van! - ijedezett az asszony a konyhában, - mindjárt itt lesz apja, s még nincs ebéd! - De hát ki tudna így rendesen megfőzni! ez a gyerek is! és Istenem, hogy fáj a melle, a melle! - És türelmetlenül, s nem bírva már tovább, föltépte emlőinek pólyáit, amik kegyetlenül leszorították a fölingerelt mirigyeket; a fehér mell kiömlött meztelen, ép amikor a hazatérő gazda megállott a konyhaajtó előtt, valami tavaszi éhségben, mely nem csupán ételre éhezett. A tejszín bőr vakítva ömlött ki; a nagy, csontos asszony egyszerre puhának és gömbölyűnek látszott, mintha valami varázslat érte volna, s a férfi szeme elborult, káprázott, mint egy vad kamaszé.
- Maris!... hallod-e, te Maris!...
- Ne... ne nyuljon hozzám... fáj... - kiáltott az asszony, érzékeny mellét védelmezve, de közben minden porcikája ellene feszült a saját védekezésének, egy zsongó kivánkozás volt az egész teste, míg az ajka makacsul ismételgetve, mint egy kéjelgő vádló, gépiesen hadarta a súlyosbító körülményeket a szokatlan fölbuzdulás ellen: - itt, itt, a nyitott ajtónál! akárki bejöhet! Pityu itt játszik valahol az udvarban! nem szégyelled magadat, apja? - s aztán, mintegy ezer érv fogytán már bevallva a tulajdonképit, a legsúlyosabbat: - gyerek lesz megint, és hiába őrizted a földet!
- Bánom is én a földet és gyereket! - lihegte az elfeledkezett férfi, mint ahogy a föld is lihegett köröskörül, nem igen törődve azzal, hogy kié lesz? A föld lihegett s vajúdott, s a gyerek, Pityu, kint az udvaron szítta az állati ős tejet. A tej a Napból csorgott és átfolyt az egész földi teremtésen, állaton emberen, mint egy részeg és mégis nyugodt folyam. (Így folyik évezredek óta már s mindig a jövőbe; kultúrák halnak és születnek, de az Élet teje ömlik tovább, Róma ledőlt, de a Farkas halhatatlan.)
- Hol lehet az a gyerek? - kérdezte anyja, kicsit nyugtalan lelkiismerettel, amint szétbomlott haját megigazította: mert az egész idő alatt azon remegett, hogy Pityu meglepheti őket. Az anya szemérme félt gyermekétől, jobban mint a gyerek félhetne anyjától, s a legyőzött szemérem valami oktalan aggodalommá alakult át. - Hol lehet az a gyerek? - kérdezte izgatottan, holott máskor hosszú délelőttökön át nem is gondolt rá, merre csibészkedik Pityu?
Pityu azonban sohasem volt oly csöndes, mint ép most, mert elszunnyadt, jóllakva, Bodri puha mellén, a forró ég alatt; s a megkönnyebbült kutya, ravaszul hunyorgatva (mint egy bölcs Galeotto, ki távoltartván a zavaró harmadikat, nyilvánvaló szolgálatot tett a szerelmeseknek) derülten nyalogatta az alvó gyermek kövér kezecskéjét.
