9.
9.
Enyém.
A kicsi salzburgi szobában, a büszke Florence. Egy megvetett európai szakasztotta le. Sajnálom Florencet, megvetem magam.
Most veti föl a szemét. Most, most fog átcikkázni rajta megösmerése annak, mi történt vele, mit tettem vele.
Mit fog mondani? Mit fog tenni?
Florence fölemelkedik hűvösen:
- Kérem, forduljon el. It was nice, and good, I thank you. Szép volt, jó volt, köszönöm. Párisban egyszer már csaknem ennyire voltam. Csakhogy az gáláns férfi volt, nem vette a lelkére. Az utolsó pillanatban visszahökkent, térdre esett előttem és kezét tördelve így kiáltott: Ó, nem tudtam, hogy még érintetlen, Micsoda bűnt követtem el majdnem! Meg tud nekem bocsátani? - Micsoda exaltált ember! Megtörve kísért ki az utcára.
Leroskadok a székre. A varázsital, melyet néki adtam, tán engem részegített meg?
- Florence, végtelenül szeretem! Legyen a feleségem!
Ő pedig higgadtan:
- Mért olyan szentimentális, olyan bolond?
- Florence...!
- But nothing happened. Hisz semmi sem történt. Good bye!
Nem kell, hogy elkísérjen!
És Florence elmegy.
