MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (9) • REGÉNY
MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (9) •
REGÉNY
REGÉNY
A felhevült arcú emberek most egészen állatiak lettek.
A fejedelemasszony álmélkodva nézte őket.
- Urunk nehezen ád helyet a gazdagnak, - kiáltotta egy papos ember. - Ezek pedig misét mondanak érte, csak pénze legyék.
- Azt mondotta urunk: ki közöttetek nagyobb, legyen szolga. Ezek pedig a nagy papot királlyá teszik az eklézsiák és a népek felett, - rikoltotta túl a másik.
- Halottakat nem engedik eltemetni az pápisták, - rivallta a harmadik, - mint a kutyát kell bekaparni a földbe, hacsak misés papot nem hijnak.
Efféle szavak kezdtek repülni.
- Bestye, ebhitűek, vakok! - s más káromló szavak törtek ki. Egyszerre, mintha megkergült volna az egész társaság; a nehéz, meszes bor s az ételek vastag zsírja ütött ki rajtuk s ömlött belőlük a szitok.
- Már nem elég s haddal gyünnek ránk. A nyitrai püspök a főfő bujtó, az szerződtette meg Homonnayt az ebet, hogy hadat gyűjtsék. Ott járnak embereik a hajdúságon s verik a vasat. Mind leszerződtették az hajdúkot, a rabló kutyákot. Tíz tallérokat fizetnek nekik fejenkint, csak gyüjjenek rablani és latorkodni reánk.
- Mind ott valának, az Thurzók és Forgácsok s Botyhiányiak és még az mi nyalka Eszterhás legényünk is, mind felesküdtek az ország pusztítására. Bécsbül követséget küldtek Sztambulba, de bezárta üket a szultán a Héttoromba.
- Ott vesszenek az ebellette kóficok, haza megrontói, mind a szalmán rothadozzon a csontjuk.
- Dóczy uram, a szatmári komendáns széthányatta a tunyogiakat, mikor templomot raktak. Rabszíjra fűzték a híveket, mintha ebek és koszos pogányok lettek volna.
- Már nincs megállás, már nagyon fennyen érzik magukat. Munkácsot átjátszották a császáriaknak.
- Az ördög ütötte fel sátrát köztük, a nyitrai prépostot ismeritek-é, kálomista gyerek, apja Biharból, emlékeztek-é. Ü meg az ördögnek lett nagy embere s fő-főharcos az isten ellen.
Papok és köznemesek mind egyként üvöltöttek s egyszerre, mintha megveszekedett volna a társaság, vadul s fejvesztetten üvöltött, kinek mi volt a torkában.
A fejedelemasszony az urára nézett s elrémüle.
Bethlen nyugodtan ült s szeme sem pillant rá. Hallgatta embereit, mintha az ő kedvéért volna ez az egész. Az asszonynak az az érzése volt, hogy az ura azért hívta össze a csorda embert, hogy ezt a szilaj s vad gyűlölséget lássa, hogy megerősödjön a szive a bosszúban és a gyűlöletben.
De mért?
Mit vétettek neki azok odaát?
Az asszony szíve elfacsarodott.
Érezte, hogy neki itt tovább nincsen helye. Egyetlen asszony volt az egész társaságban s erdélyi szokás szerint az asszonyoknak egy bizonyos idő mulva el kell vonulnia a társaságból, hogy az urak szabadon s kedvük szerint tobzódhassanak szavakban és tombolásokban.
Hirtelen felállott s elment.
Bethlen mintha felriadt volna, utána pillantott.
Érezte, hogy utána kellene menni az asszonynak, de ülve maradott. Nem asszonynak való, igen. Kedvtelve nézett végig a dörgő és vadul rivalgó tömegen. Ez volt az ő ereje, ez volt az ő reménysége. A karja megfeszült a zöld dolmányban s már a csatabárd volt a kezében. Már igen, már ott volt a csatamezőn s érezte, ahogy Bécs felé közeledik.
A fejedelemasszony még megállott az ajtóban s mintegy kérve s félve várta, hogy az ura, az ő embere utána menjen.
- Mik vagyunk mink, kutyák?... - ordította valaki. - Hat hónapja állatja a császár követinket s nem bocsátja színe elé?... Mi ü?... Isten?... Ü ad bocsánatot s bebocsátást?... Eb az erdélyi fejedelem?... Ahelyen, hogy megadná nekünk a felséges fejedelmi címet s békejobbot adna? Ahelyen háborút csinál?... Rá a törököt, rá a tatárt?... Vesszen egész Magyarország, mindig csak ellenségünk vala...
A fejedelemasszony rémülten nézett az urára, az emberére s látta, hogy mindennek vége, könnyet törölt szeméből s elsietett.
