6.
s hogy a homokban idegen lábnyomokat látott:
hervadt arcába tűz csapott s mint a bokrot szidta
ezt az istentől is elhagyott vályogos világot.
hajlongott a tőkék szoknyái körül s nyögve készítette
ebédjét: pár fonnyadt gumót, gyökeret s miközben
tavalyi borát kóstolgatta, folyton forgott a nyelve:
Tudok amit tudok. Dolgoztam, nem aludtam.
Elhagyott az asszony, jól tette, szívem nem keseríti,
élje világát, hogy az isten verje meg ahun van!
s maga öltöztette ragyogó kékköves ruhákba
a karcsú venyigéket, mígcsak föld alá gurult a Nap,
árnyak kapaszkodtak, sűrű csillagrajok szálltak
szőllői közt halovány csillagfényben
és énekelt, énekelt ahogy torkán kifért, boros
rekedtes hangon mint egy elfeledett régi isten.
dalolt a lábujjhegyenálló szőllőknek s együtt szárnyalt
földhöz tapadt élete, sorsának keserű füstje
a szőllővirágok enyhe illatával.
![Arcanum Újságok](https://maps-static-cdn.arcanum.com/media/uploads/promo/adt-hu.jpg)