Vers
Vers
Komlós Aladár: Nógrádi Pap Gyula
Egy ismert, csaknem negyvenéves vers-anthológiában akadt meg a szemem néhány évvel ezelőtt Nógrádi Pap Gyula «Hegyek között» című költeményén:
Van házad, melynek kertfái alól
A sárga rigónak vidám dala szól.
A sárga rigónak vidám dala szól.
Van fegyvered is s mélyhangú kutyád
S elhallani kürtöd a bérceken át.
S elhallani kürtöd a bérceken át.
Van pince hegyedben és óbora láng,
Hogy kedvre derítsen olykor, ha ivánk.
Hogy kedvre derítsen olykor, ha ivánk.
És tűzhelyed őrzi gondos feleség
S játsznak körülötte pajkos kicsikék.
S játsznak körülötte pajkos kicsikék.
Oh mért szaladnál még kincsek után?
Áldd érte a sorsot s többet ne kivánj!
Áldd érte a sorsot s többet ne kivánj!
E finom költemény, mely egyszerű, szinte beszélgető nyelve síma lebegésével egy rezignált melankólia mélységei fölött száll el s mintegy az innen szárnyaira tapadt porral sejteti meg csupán a mélységeket, de egyetlen szóval sem nevezi meg azokat: töretlen nyelvével, diszkrét hangjával s szerencsés szerkezetével, mely egy szóval a kelleténél sem többet, sem kevesebbet nem mondva, oly érdekes és amellett látszólag természetes módon hasítja ki a kívánt képet a lélekből, ma is, azt hiszem, méltán ragadta meg figyelmemet. Mekkora stílusérzékenység lakhatott – gondoltam – e költőben, aki úgy tudta megválogatni jelzőit, hogy egy sem avult el közülök négy évtized alatt, sőt némelyik (mint a mély hangú kutyád») egyszerűsége ellenére ma is meglep és megkap, s mintha a lírai impresszionizmus előfutára volna. A vers egy igen szép Kosztolányi-költeményre emlékeztetett: «Van már kenyerem, borom is van, Van gyermekem és feleségem». Vajjon nincs-e még néhány hasonló költeménye e homályban maradt írónak? Hátha a magyar líra Szinyei Merse Pálja volt ez a vidéki úr! – lelkesedtem.
Ekkor kiderült, hogy Nógrádi Pap Gyula verseskönyvéből egyetlen példány sem található Budapest összes közkönyvtáraiban. Egykori kiadójánál, Singer és Wolfnernél is átkutatták a raktárakat: hiába! Mintha a végzet konokul útját akarná állni, hogy egy elfeledett s talán érdemes költő dolgában felderíttessék az igazság. Annál babonásabban kezdtem hinni, hogy az elkallódott kötetben valóban felfedezésre méltó kincsek rejlenek. De abba kellett hagynom a küzdelmet, nem látszott mód többé a könyv kézhezkerítésére. Csak találomra s teljesen remény nélkül küldtem egy levelet Nógrádi Pap Gyulának Salgótarjánba, azért ide, mert egy lexikonban azt találtam, hogy itt ügyvédeskedett valamikor. Persze nem vártam feleletet: Pap Gyula 1843-ban született, már jóval felül kellene lennie a nyolcvanon, nem valószínű, hogy él. Két nap mulva, egy vasárnap hajnalon expresszlevéllel vert fel a postás. Nógrádi Pap Gyula válaszolt és verseskönyvének kölcsönküldött példányát hozta. Gyors válasz volt, megértettem: egy nyolcvanötéves öregúrnak sietnie kell.
A felfedezés aztán, sajnos, mégis elmaradt, a kötet csalódást okozott. Egyetlen vers sem akadt benne, amely a «Hegyek között»-höz fogható lett volna. Dalszerű, mindenáron dalszerű költemények, állandóan a lélek legfelszínén maradók, nehogy a dalszerűség veszélybe jusson, népies dalok és románcok, csak artisztikumukkal emelkedők a kortársak hasonló termelése fölé: a magyar úri fin-de-sičcle költészete, melynek dekadens volta nem a megzavarodott ösztönök «finom remegés»-eiben mutatkozik, mint Nyugaton, hanem éppen is az epigoni, morális és esztétikai agyonfegyelmezettségben. A kötet elolvasása után abban sem voltam egészen bizonyos többé, nem értettem-e félre a «Hegyek között» című költeményt, mikor egy nyugtalan vágyakozás melankólikusan bölcs és rezignált csitításának éreztem…
Az ujságokban olvasom, hogy Nógrádi Pap Gyula a napokban halt meg Salgótarjánban, nyolcvannyolc éves korában.
Fenyő László: Földem • Bakó József versei – Sopron
Fenyő László: Így vagyunk együtt • Kis Ferenc versei
