Tettamanti Béla: EGYETEMI NEVELÉS • Imre Sándor tanulmánya – Studium
Tettamanti Béla: EGYETEMI NEVELÉS •
Imre Sándor tanulmánya – Studium
Imre Sándor tanulmánya – Studium
Akik Imre Sándornak kifejezetten a magyar gondolkodás talajában gyökerező nevelői gondolkodását ismerik, azok szemében ez a kisebb terjedelmű, de elvi megállapításokban gazdag tanulmány egyik fejezete neveléstudományi rendszerének.
Világos fejtegetéseit itt nem lehet nyomon követni. E helyett az értekezés legszemélyesebb, egyben legtermékenyebb alapgondolatának szentelünk néhány sort. Azoknak a mély lélektani belátással megírt részleteknek, amelyekben szinte az ábrázoló művész megelevenítő erejével alakul ki előttünk az egyetemi nevelést és ebben egyuttal az egyetemi szellemet megvalósító egyetemi tanár személyiségének képe. Senki sem kételkedhetik abban, hogy az egyetem a legmagasabbrendű nevelési feladatot végzi. «Az egyetemi nevelés akkor teljesíti feladatát, ha a tudomány önzetlen művelésének szabad levegőjében a tárgyiasságra törekvést kényszerítő erővé fejleszti a hallgatókban, mélyen rejtőző kapcsolatokat ismertet fel velök s magasan világító eszmények szolgálatára példát mutat nekik.» Ezt a munkát csakis a tanári személyiség legmélyebb rétegeit feltáró személyes odaadással lehet elvégezni. Egészen természetesnek hangzik tehát az a megállapítás, hogy «az egyetemi nevelés minden kérdése a tanár személyéhez juttat». S így nem csodálatos, hogy az olvasó figyelmét különösen azok a részek ragadják meg, amelyek evvel a személyiséggel szemben felállított követelményekről szólnak.
Megismerjük belőlük a magát hivatásába mindjobban beleélő tudósnak benső átalakulását. Azt a kényszerítő utat, amelyen annak el kell jutnia «az önző, elzárkózó magánosság»-tól oda, ahol «vége az egyéni tudományművelés önelégültségének és következik a nevelni törekvés». Megelevenedik előttünk annak a másik típusnak feladataira való ráeszmélése, aki eredetileg «nem az elmélyedésre, a kutatnivalók felismerésére vezetést tartja első kötelességének, hanem csupán az életpályán szükséges ismeretek közlését». Megvilágosodik a hallgatókhoz való s mind személyesebbé váló viszony hatása a tanár lelkületére, – «az ifjúság lelkéhez kapcsolódás» szükségessége a szaktudomány előbbrevitele érdekében; annak felismerése, «hogy a tanár hatásának teljes kifejtése nem az ő egyéni érdeke, hanem az ifjúságé, tehát a tanárnak nemcsak hivatásával, de még hivatalával is együttjáró kötelessége akarnia, hogy a tőle eredő hatás mind személyi, mind tudományos szempontból a lehető legkülönb legyen».
Rá kell eszmélnünk ugyanis arra, hogy bár az egyetemi nevelésben «az értelmi elem a legerősebb», az egyuttal «erkölcsi jellegű is». «Az egyetemi nevelés semmi egyéb, mint bevezetés a tudományos munkába, vagyis az egyetem szellemébe. Ez a szellem a maga teljességében erkölcsös, tehát ha érvényesült, csak nemesítő hatása lehet.» Ebben a megvilágításban láttatja meg velünk a szerző a tanár személyiségének szaktudományához való benső viszonyát. «A tanárnak életeleme a saját tudománya, az emberi ismeret roppant területének az a része, amelyen dolgozik; ennek az egyetemi tanár ura és szolgája egyszerre. Ura, mert uralkodik rajta s annak a területnek sorsa rajta is megfordul.» Ez az uralkodás azonban súlyos erkölcsi felelősséggel jár: «Aki nem érezte magát tudománya odaadó szolgájának, azaz nem érezte, hogy bizonyos kérdésektől nem tud szabadulni, helyesnek felismert útról nem tud letérni, megismert igazságot nem tud sem elhallgatni, sem megmásítani, a távolabbi igazság felé való haladást, képtelen abban hagyni, akiben egy kérdés megoldása nem támaszt újabb, nehezebb feladatot: az bizonyára nem lehet urrá sem a maga területén.» Azonban emez élénk és állandó erejű erkölcsi felelősségérzés és önzetlen áldozatkészség nélkül igazi egyetemi tanár sem lehet belőle, mert hiszen éppen «ez a különös kettősség jellemzi az egyetemi tanár és szaktudománya viszonyát, ennek személyes alakja határozza meg az egyes tanszékek légkörét, amiből az egyetem levegője kialakul. …Az egyetemi tanárnak mindig egész lelke tárul ki a szavára figyelők előtt, mindig látszanak a tárgyát lelke mélyéhez fűző szálak; élete bizonyítja, hogy számára a tudomány életkérdés, hogy tárgyát élő valóságnak tekinti, amelyet gondoznia kell, amelynek vele szemben jogai vannak, amelyért ő a felelős.»
Az egyetemi tanár «tanári minősége és egyéni magatartása, azaz tudományos értéke, feladatára való rátermettsége és emberi értéke, munkája közben nyilvánuló tulajdonságai biztosítják vagy zavarják az egyetemi szellem uralmát.» «A tanár példájának ez a szinte megdöbbentően nagy hatása egyuttal különös súlyúnak mutatja a tanár tudományos önállóságának kérdését.»
Itt ezekben a sorokban egy nagy nevelő személyiség leplezi le önmagát. Annak a tudós nevelő személyiségnek alakja él bennük, aki már eddig is nemzedékek nevelői meggyőződését alakította. Alakította és alakítja pedig nemcsak az igazi tudós széleskörű és mély tájékozottságával, a tudományos álláspont szigorú tárgyilagosságában kifejezésre jutó erkölcsi erővel, az igazságnak megalkuvás nélküli kultuszával, hanem egyben az igazi férfi és nagy nevelő mintaképének, a megtestesült személyiségnek megértést sugárzó hatalmával is.
Akiknek megadatott az a szerencse, hogy részeseivé lehettek személyisége közvetlen megnyilatkozásának, azok ebben a dolgozatban az elmélkedő meggyőző logikájának fényében láthatják megelevenedni azt a mélységes és soha el nem halványuló élményt, mely az egyetem igaz szellemét megtestesítő nagy emberi egyéniség részéről osztályrészükül jutott.
