I.
I.
Október arany fénye ült már a rónán. Derékig meztelen testük megizzadt az erős munkán. Barna mellüket a nap édesen csókolta. Hátrább a temető dús lombja rezdületlen állt s szeretettel takarta a sírok szabályos ezreit. Arany levél hullt a fáról, időbe került, míg a földre ért.
Az árkon innen friss gödröket ástak az izmos, barna, félmeztelen testek. Hol innen, hol amonnan bukkant ki egy kócos fej, az ásók is váltott hangsúllyal dobták ki a setét földet. Egy-egy vastagabb gyökér elvágásakor szépen meg-megcsengett a fém. Pillanatig szótlan, keményen folyt az ásás. Mintha egy gépbe tartozna mindenik kar és derék.
Aztán megint Náci kezdte a mókát. Nagy hányással a szomszéd gödörbe vetette a földet, éppen Szatmári nyakába. Emez föltérdelt a peremre s haragosan megfenyegette: Beletemetlek Náci ebbe a gödörbe, megládd, ha nem férsz a bőrödbe.
Náci piros arca mosolygott, ravasz szeme ártatlanul nézett: Gazember a nevem, ha bántottalak. – Az egész Náci alig volt több a kollégája felénél s éppen csak a szeme látszott ki a veremből.
Aztán tovább csörgött a munka. Tízüknek tíz vermet kellett megásni, minden napra egy vermet. Délre elkészült a napi ásás. Kiültek a homokbuckákra s megebédeltek a kenyérzsákból. Tízen, soványak, szájasok; ettek, hajigáltak, vihogtak. Kétszáz évesek még nem voltak összesen.
Az egyik, Topa Dezső felállt a buckájára: Nézzétek, ott látom a délibábot. Akkor a többi orozva berántotta őt a saját gödrébe s menten úgy betemette földdel, hogy csak a feje maradt ki. Lett utána prüszkölés, dulakodás.
Majd Szatmári, aki itt is úrhatnám maradt, gödörszemlét tartott s hangos hahotára fakadt Rózenberg gödre előtt: Hát hol a fenében tanultál ilyen görbe vermet ásni, mondd csak!
Rózi mentegetőzött, hogy ez még nem végleges, majd most még kiszépíti s akkor az ő gödre lesz a legszebb gödör egész Szibériában. Még a cár se kívánhat szebbet.
Náci minden gödörbe beleugrott, megszimatolta s amelyikben gilisztát talált, hát annak ásójával birokra kelt. Szatyi hiába ordítozott, hogy csend legyen, nem szála ez, sem zsidóiskola, Náciban úgy pezsgett a vér a napban, mintha szőlőből sajtolták volna belé.
– Jaj te, ha lyány volnál – rivallta Rózinak – úgy megölelnélek, hogy fel se kelnél ebből a gödörből. – Rózi örült, hogy nem leány és inkább adott neki egy fél cigarettát. Odalépett a Szatyi gödréhez, mindketten beleültek szótlanul az árnyékba s kövecskékkel malmozni kezdtek. A többi meg «pároskát» játszott. Ha valamelyik vermébe idegen ugrott bele, a gazdának azonnal ki kellett ugrani s más vermébe menekülni.
Az ég derülten kéklett. Olyan szép ősz volt, hogy még a honvágyat is elzsibbasztotta.
Pihenő után csak nem akart elmulni a kacagás. Szatyi szeme felcsillámlott: Majd elmegy a kedvetek a kacagástól, ti hülyék.
Mindenki, még a lomha, húsos Topa is visszamászott a gödrébe utolsót simítani. S haragudtak Szatyira, mert ő mindig vészmadár. Hiszen nemsokára úgyis elindulnak majd innen a hosszú útra. Ha kell, a földgolyót is körülvándorolják. Térden is. Hazáig. S akkor nagy evésekkel kezdődik.
Nagy csikorgással előszedték a talicskáikat. Nem kell azt kenni, hadd legyen egy kis macskazene, meg aztán mivel is kennék.
A sövényen túl üres barakok állnak. Azt mondják, az a kórház. De a fene se látott abban egy élő lelket. Pedig átnyomozták az egészet. Mégcsak egy ápolónőt se láttak. Holott a városban mindenki ápolónő.
Szatyi kinyitott egy kamrát, amiben nagy, rozsdás kályha volt. Olyan gazul nézett ki, mint egy ló-múmia. Szatyi megállt az ajtóban, mellen kulcsolt karokkal. – Aztán betalicskázzátok ide a földet mind egy szálig. Mert olyat mondok, hogy megbánjátok.
Akkor megindult a targonca-verseny. Valamelyiknek a nagy erőlködésben a nadrágja is csúszni kezdett. Nácit úgy elfogta emiatt a vihogás, hogy a talicskáját is kiborította. Megállt az egész sor, vihogtak, tülekedtek. Topa nem hiába volt húsos, akkorát harsogott, hogy zengett az enyhe levegő.
Nagynehezen újra rendbeszedelőzködtek. Mert a nap sietett a maga útján. S most oly vészesen sírva csikorgott a talicska kereke. Az inak feszültek. Sietni kell. Mi sürgős? Nem kérdezte senki. Mindegyik bevitte a terhét a kamarába, aminek undorító karbol-szaga volt. Ottan kidöntötte a talicskát s visszafelé már vígan gurultak a nagy körben az elaggott kerekek.
Egyik-másik már fölvette az ingét, az meg-meglebegett hajláskor, sietségben.
Odaát a bokrokon túl temettek. Sírós énekszót hallottak, idegen száj idegen hangját. Megálltak s vártak, míg azok abbahagyják. Akkor amott is elkezdtek dobbanni az ásóhányások, egy-egy pendülés, orrfúvás. De nem sírt senki.
Elmentek. Náci menten odamerészkedett az új sírhoz kisilabizálni, ki halt meg, miféle.
…Az ásó s talicska árnyéka hamar megnőtt. Hirtelen a levegő is meghidegült, csípett, mint a csalán.
A hold máris szemtelenül nézte, mit mível itt ez a bolond, fura társaság. Vermet ásnak? Minek annyi gödör? És kinek? S a földet meg elrejtik abba a büdös kamarába.
Egyszerre setét lett a rónán. Elárvult a tíz fiú, talán hárman tüzes pontokkal imbolyogtak egy szántáson át.
Valaki arról magyarázott, hogy mérik a fény terjedési sebességét. Valakinek meg nem tetszett, mert két ásóval elkezdett harangozni, mint a lélekharang. Tim-tam, tim-tam, tim-tam.
Náci nem bírta már ezt a fene asszonytalan nyavalyaságot. Topa nyakába vetette magát, mint egy vámpír, megsarkantyúzta s a megrémült legényke ijedten rikácsolva futott, mígnem messzire hányta magáról ezt a büdös ördögöt.
– Nem volt abban a kórházban senki, – mondta valaki messze elől. Valaki meg kutyaugatást utánzott s a messziség búsan nyelte el a bolond hangokat.
– Ez nem is kórház talán, hanem téli istálló.
Azután már csak csörömpölés hallszott. S valaki köhögött.
