II.
II.
Február elején már nem lehetett kilátni az ablakokon. Nagy, kemény hó fedte a rónát. S puha lélek, mint például Rózi, végtelennek tartotta e páncélt, végtelennek időben s végtelennek térben. Szatmári kimért maradt s nyugodt. Ha elvégezte a rendcsinálást, megzsírozta a bakancsát, leült sakkozni s némán átsakkozta a maga napi hat-nyolc óráját. Mindenkit megvert a barakjában s nem volt a táborban fogoly, aki állandóan legyőzte volna. Harminc méter kátrányszigetelésű villanydrótja volt, azt égette mécses gyanánt, eddig tizenkét méter s harminc centiméter fogyott el. – Csak elég lesz tavaszig – mondta sápadt, kemény s vékony ajka. – S ha nem lesz tavasz? – kérdi egy öreg hang valahonnan. – Hogy beszélhetsz öreg létedre ilyen marhaságokat! – förmedt rá föl se tekintvén.
Náci betlehemeseket tanított. Elment a konyhára s ott faggyút gyüjtött a kenyerére. Ha kértek tőle, mindenkit szívesen megkínált. Azt mondta, hogy igen jó s aki megszokta, otthon is híve marad.
A hideg uralkodott. Egy pontba akarta összetömöríteni a földet. Néha meg úgy látszott, hogy kettéroppantja, mint egy megfagyott almát.
A szomszéd barakokban már sok beteg volt, futva vitték őket hordágyakon a kórházba. Bezzeg most már nem volt üres. Gyertyafények égtek, még petróleum-lámpa is világolt itt-ott. Náci ott ólálkodott naponta a kórház táján. Pedig a szanitécek megmondták, hogy megfogják, befektetik s nem kerül vissza többé a barakba. De Náci a megfogásra mindig furcsább dolgokat ajánlott a szanitéceknek s odább állt. Ápolónőt szeretett volna látni. Egyetlen élő nőt legalább. Mindenki heccelte, hogy csak járjon erre, majd akad itt egyre. – Nos, ha akadok, – mondotta – akkor az a szeretőm lesz. – Ám messzi földön nem termett most még egy icurka-picurka kislány sem.
Mindenki csodálta, hogy Náci nem fázott. Rózinak feketére fagyott a jobblábának kisujja. Topa a kemény füle miatt este oly hangosan bömbölt, mintha ledöfni akarták volna s megperzselni. De Náci befaggyúzott lábbal, papírarcvédőjével, melyet a maga patentjének deklarált, órákra kimaradt. Mégsem lett baja. – Legalább a lakók megfagynak odakünn, – magyarázta széles szájjal.
Mindenki szidta, ha elmenésre «fegyverkezett», mindenki becsmérelte, ha megfagyott ruhapáncélban visszatért. De ha három óra hosszat nem hallatszott kiabáló hangja, már igen várták vissza a «nagypofájú hörcsögkét.» Néha kockacukrot hozott, osztogatott belőle; hol ingyen, hol cérnáért, tűért, hol egy zsebkendőért vesztegette a sárga kocka darabját.
Ma délután elment temetni. Jelentkezett temetőnek a kórházhoz, mert ma cimboráját tették a kemény sírba, aki együtt bukott meg vele tavaly a praeparandián. Nagy hülye volt szegény Jenő, az Isten nyugosztalja.
A temetés egyszerű volt, habár különbözött a szokásos szertartásoktól. Húsz koporsó volt ma soron. Egyszerű festetlen deszkakoporsó. Egy kiürült barak szétbontott deszkáiból készültek ezek a fene sok koporsók. Még szerencse, hogy a foglyok fogynak s a barakok ürülnek. Mert már szóba hozta a kommandáns, hogy nemsokára majd egyszerűen piszkos lepedőkben kell temetni. De akkor küldöttségek mentek kérni, tiltakozni. Hogy őket bizony deszkakoporsóban temessék. Ennyit még itt is kiérdemelnek. Az ősz, puhaszívű kommandáns végül még a legénység deszkakoporsói mellett is megmaradt.
Hát kimentek a temetőbe. Náci három alacsonyabb bajtárssal, vállán koporsóval futott odáig. Bölcseség hogy a temető a kórház mellett van. Letették a koporsót a verem elé. A vermen deszkatető volt, hogy be ne havazza a tél, mert akkor az tavaszig be nem fogad magába koporsót. Ásóval fölszaggatták a húsz odafagyott deszkafedőt. Bizony az csak darabokban vált meg a jégtől. S akkor ott állt a verem. Fala símán, keményen megmaradt, mintha márványkripta volna, fenekén hófehér jéglap. – Szépen, egyenesen megástuk mi ezt akkor – büszkélkedett Náci. – S végignézett a temetőn. – Hát abból a fene sok gödörből már a legjava bezect, úgy látom. – Leteszik a koporsókat csendben. Megfagyott földet hordanak rá kis szánokon abból a karbolos, lómúmiás kamrából. Mikor készen van, rohannak a kis szánokkal hazafelé. De Náci lemarad tőlük, visszafut a cimbora sírjához. Elbőgi magát hangosan: – Hát nem jösz édesanyádhoz, Jenőkém.
Egy hét mulva a Szatyiék kabinja is beteg. Átterelik az egészet a kórházba azonnal. Lázasok, álmosak mind. Félrebeszél a fele. Szatyi nagyszerűen bírja. Egyedül is sakkozik az ágyán. Rózi végrendeletet csinált már. Náci szemtelen volt most is. Követelte, hogy az alsóruháit reáhagyja. Esetleg ő is ígér majd hasonlót.
Reggelente kimerülten, hangtalan aludt az egész barak. Egy vörösszakállas orosz bejött vizitelni. Egyszerűen s gyorsan dolgozott ez a főszanitéc. Botjával minden emberre keményet sújtott. Aki fölszisszent, igazolta, hogy él. Aki nem moccant, igazolta, hogy meghalt.
Náci lázas volt szintén, időnként mégis jókedve támadt s ágyról-ágyra járt mesélni a sok ennivaló jóról, amiből az embernek a mennyországban könnyen része lehet.
Sokan mosolyogtak még itt is rajta. Sokan szidták még most is. Sokan nem értették. Sokan nem hallották. Utoljára álmodtak otthonról.
Végre Náci is beadta a derekát. Fölállt az ágyon s merőn bámult ki az ablakon a temetőbe. Még csak egy gödör van üresen… üreseen… üreseeen. Tömjétek be gyorsan… bele valakit… dobjatok valakit bele!
Szatyi odavánszorgott hozzá, vigasztalta: – Ne félj Nácikám, csak kitartás. Náci sírt: – Nem akarok meghalni, Szatyikám. Ne hagyj odajutnom, ne hagyj!
Az ápolók tényleg beszélték, hogy ezen az oldalon már csak egy verem üres. Aki aztán jön, azt már a kamrában kell tavaszig eltenni. Azt is mondta egyik, hogy: ők maguk ásták, áshattak volna többet is. Egyik berugott ápoló meg arról beszélt, hogy lyukakat kéne robbantani a jégbe s abba temetni.
Náci ezen az éjjel olyan gyönge volt, hogy Szatyi, aki oda-odavánszorgott hozzá, már biztosra vette. Hallgatta, mit susog ez a beszédes fiú. Kusza, rémes álmok után józan dolgokat beszélt. Hajnalfelé egyszerre kezdte megismerni Szatyikáját:
– Csak reggelig segíts még, Jánoskám… csak reggelig. Ha az a gödör betelik, akkor megúszom…– Aztán megint álomba merült.
S jött a reggel. Jött a vörös főápoló az ébresztő bottal. Szatyi dermedten leste: ki moccan meg a suhintásra, ki marad mozdulatlan. Náci jajgatni, sírni kezdett, mikor ráütött. Pedig biztosra vette Szatmári, hogy már vége.
S csudálatoskép ma nem maradt holtan senki. Ki tudja, talán már a tavasz közeleg. Ma délben mintha már a nap is sütött volna. Ki tudja, talán a halálnak is vége szakad.
– Ki tudja, – mondta rekedten Náci – hogy ki kerül majd abba az egy sírba… Este újra nyugtalan lett: Te, Jánoskám, én kimegyek, s betemetem azt a sírt… Nem kellett volna annyi fene sokat ásnunk… – Hajnalban már enni kért Náci s mondta: – Jánoskám, meggyógyulunk, Jánoskám. – S Jánoskának is étvágya támadt s mosolyogva szelte meg kenyerét.
Szatmári elbírta ezt a mostoha étket. De az izgága Ignác megint lázba esett. Gügyögő szájjal sírdogált. Mintha az anyja szoknyájához kívánkoznék.
Nem figyelt arra a kompániából más, csak Szatyi. Lepedőbe öltözve, botra támaszkodva gyakran odavánszorgott a sovány kis testhez, amely szinte elsüllyedt a szalmazsákban.
– Fene tudja, mit gagyog, – mondotta csakúgy maga elé.
– Kinaiul szól most, – felelte neki egy rekedt hang a homály legmélyéről – aszondja, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele.
Szatyi köhintett s nem válaszolt a setét toroknak. Lefeküdt, hegyes orra szimatolt az éjbe. Ismerte mindenki lélekzetét. Ez, amelyik ki-kihagy, Rózié; a halk horkoló Topáé.
Aztán kiszimatolt a tájba. Rettentő hóvihar támadt. Felkavarta a mezőket, földig hajlította az árva fákat. Beözönlött a parányi falrésen és jégtűket fúrt az alig élő testbe.
Kiszakította a karbolszagú kamra ajtaját s messze sodorta. Belehelte az ott váró koporsókat hóval s jéggel vonta be azután. Néhány üres sír volt még az óriási temetőben. Azoknak föltépte odafagyott tetejét, percek alatt színig szórta hóval a jégkriptákat s jégpáncéllal elfedte. S büszkén üvöltött, mikor már nem volt hullaváró üres sír.
Aztán megkavargott a fagysivatag felett, megpofozta a folyamok tükrét, megnyalta karcos nyelvével a kinai hegyek kékes oldalát. Hajnalig kiistenkedte magát.
Akkor a szívek derengeni kezdtek, hogy befagytak már minden sírok. S az éhes tűzhelyeken vígan cirpeltek a tavaszt érző lángocskák.
