Babits Mihály: A Nyugat régen és most •
(Felolvasás a Nyugat huszonötéves évfordulójának emlékünnepén)
25 év nagy idő egy ember életében is - egy folyóiratéban még annál sokkal nagyobb. A folyóirat nem időtlen, mint az alkotás: a folyóirat a kor szüleménye; születik és hal és egymást váltja, mint a nemzedékek. Mondják, az egyes ember a pillanat habja; az egyén efemér, csak a közösség állandó. Az irodalom, mint annyi mindenben, ebben is külön úton jár az élettől: itt az egyén olykor halhatatlan; a költő él és hat, mikor a közösség, amelyből kiszakadt, rég eltűnt már, minden folyóirataival, szerveivel és társaságaival egyetemben. A folyóirat a generációk orgánuma és fegyvere, s ritkán éli túl a generáció természetes virágkorát vagy hős-éveit: azt az időt, amíg a generációnak erre a fegyverre szüksége van, - ritkán legalább igazi eleven erőben és hatóképességben. A Nyugat is egy nemzedék orgánumaként indult, s ez a nemzedék már megharcolta harcát és a harc győztes volt. Ime, a Nyugat mégis tovább él és harcol. Él, és nem a beérkezettség akadémikus nyugalmában él - harcol, noha azok, akik ellen egykor harcát kezdte, régen eltűntek vagy meghódoltak, - él és harcol és ma is az, aki volt, pedig a régi harcos Nyugat-tábor helyét, a mienket, lassanként már egész új, fiatal emberek foglalják el, akiknek nem kell többé küzdeni az előttükjárókkal, mert azok mi vagyunk.
Öregebbekkel nincs ok már harcolnunk; fiatalok ellen nem csinálunk frontot - s a Nyugat mégis harcos és eleven - mi a titka ennek? Micsoda harc ez, mely túl van a nemzedékek harcán s nem szűnik meg azok békéjével? Az örök irodalmi baloldal harca, ki tagadja? de vajjon puszta ellenzékiskedés, és destrukció-e? Hiszen a Nyugat-ról már rég halljuk azt is, hogy konzervativ. Bizonyos, hogy rombolnivalónk és megóvnivalónk is van bőven - szellemi rombolást és szellemi megóvást értek, a meglévő rossz hatalmas erejével szemben, mely ma tán némileg más, de nem kevésbé erős és nem kevésbé veszedelmes hatású szellemi életünkre, mint a Nyugat első évében volt. Baloldalon állunk ma is, az Isten balján, mint Ady állt; s még ahol konzervativok vagyunk és megóvni akarunk valamit: ott is azt akarjuk megóvni, amit még az Isten is rombolni segít ma. S így vagyunk méltók és hívek a Nyugat régi, dicső, győzelmes harcához, amiről csak mi tudjuk igazán, mit akart s mit jelentett; de egy bizonyos: nem békét és nyugalmat, s nem hideg és akadémikus művészkedést, nem a meglévőbe való belenyugvást s nem kritikátlan imádatát annak, amit a kor és közönség imádott. Mi világnézetek kavargása között iramodtunk neki az irodalomnak; a szellem egy nagy századának végső problémái izzottak körülöttünk; vörös fények és fekete árnyékok estek már az úgynevezett magyar ugarra is. Mi fölfigyeltünk fényre és árnyékra; szemünk sziklákat és tüzeket fürkészett a messzeségben; szívünket izgalom és gőg töltötte meg; s csakugyan egy kissé lenéztük az előttünk járó generációt, mely bezárkózva a nemzeti glóbus hazudott örömeibe s ingékony nyugalmába, kedélyes vagy cinikus mosollyal pipaszónál anekdotázott vagy bor mellett nótázott.
Mi mások voltunk, s nagyobb kockázatot vállaltunk. Nem a politika választott el előzőinktől, hanem éppen az, hogy túl voltunk az ő politikájukon; az ő problémáik minekünk nem voltak problémák; a mieink nem is politikai, hanem világnézeti problémák voltak; tudtuk, éreztük, hogy ezen mulik minden; a magyar politika kicsinyes játék volt csak; mi kérdéssé tettük magát a magyarságot, magát a politikát s emberségünket és művészetünket; átéltünk minden világnézetet, szocializmust és arisztokratizmust, apostolokét és tiszta artistákét; s ha csak szép verseket akartunk - mint Ady mondta, «gyönyörűket írni»: az is több volt mint egyszerűen csak szép vers, az is tüntetés volt és tiltakozás, az egész akkori magyar glóbus ellen, mely nem ismert verset a cigány nótáján túl.
Ebben voltunk valahogy mind baloldaliak, azaz ellenzék: noha egymás közt a legkülönbözőbb hitvallással, s egyenként is és évek sorjában a legkülönbözőbb hitvallásokat járva meg. Egyben egyek voltunk: lázadók és forradalmárok még akkor is, és akkor leginkább, mikor leghívebben fogóztunk a régi magyar hagyományok gyökereibe - mert a magyar kultúra mindig lázadó volt és mindig exogam, s rögtön mocsárba fúlt és gyengeségbe, mihelyt nem tudtunk túlnézni magunkon s jelenünkön. Az első nyugatos nem Ady és nem is Ignotus; még csak nem is Kazinczy vagy Széchenyi, hanem maga Szent István volt, s mikor a Mult ellen harcoltunk mi, a Mult velünk harcolt!
Azóta sok minden megváltozott, s mit kérdezhetnénk lényegesebbet e 25 éves fordulón magunktól, micsoda vizsgálat nyugtathatná meg méltóbban negyedszázados lelkiismeretünket, mint ez az egyetlen s mindig kényes kérdés: megvan-e még az a nagy jogunk, amit a harc adott hajdan e magyar glóbuson, egy világgal való szembenállás? vagy micsoda más jogot szereztünk helyette? vagy elértük-e már azt az utópikus stádiumot, amikor nem kell más jog e honban az írónak hogy éljen és legyen, mint éppen az az egy: «gyönyörűket írni»? vagy hogy egyáltalán lehet-e «gyönyörűket írni» éppen anélkül a «világnézeti kavargás» nélkül, amely valahogy az egész világ lelkével összeköt bennünket s még leghidegebb művészkedésünket is valami cselekvésnek vagy tiltakozásnak érezteti velünk? gyógyíthatatlanul cselekvő emberségünk ritkán tud alkotni e nélkül az érzés nélkül.
Utópia messze még minálunk, s talán másutt is, s talán nem is jön el sehol soha, s talán nem is volna jó, hogy eljöjjön ez a paradicsom: a céltalan alkotásokba merülés unalmas Froebel-kertje.
Hol van hát ez a világnézeti kavargás ma? hol van az irodalom régi, dacos elfordulása a magyar glóbus kicsi politikumától tártabb horizontok, nagyobb problémák felé? hol van ami elválaszt s szembeállít? hol az irodalmi baloldaliságnak az a nagyszerű értelme, ami megvolt egyszer? A Nyugat győzött, s nemcsak írói diadalmaskodtak, hanem az is amit zászlajára tűzött: egész esztétikája, ha lehet így nevezni, nyelvújítása és szabadságharca. A legkonzervatívabb oldalakról Ady szavait halljuk visszazengni, s hajdan üldözött eszméinket s kigúnyolt formáinkat «hivatalos» írók utánozzák. A Nyugat forradalma legelsősorban szabadságharc volt, s tagadhatatlanul sikerült az irodalmat fölszabadítani ezer megkötöttség, álszemérem és oktalan tabu bilincsei alól, melyekre ma már egyetlen valamire való író sem ad semmit, akár jobb-, akár baloldali. Az élet és valóság egészen új, eddig titkos területeit nyitottuk meg így az irodalom előtt, s oly közel hoztuk azt az élethez hogy szinte össze lehetett téveszteni vele.
Ez a közelség egy kicsit veszélyes is, mert az élet soha barbárabb és erőszakosabb nem volt, és soha több hajlamot nem mutatott mint ma hogy a kultúrát letaszítsa a presztizses magasságról melyen mindig egy kicsit bíró és vezető is volt, és prostituálja a saját harcos céljainak szolgálatára. A Nyugat iparkodott ettől a prostituciótól ment maradni; művészetünk látta az életet, minden szennyével és vadságával; de úgy ahogy csak a magasságból lehet látni; nem szállt a piacra; s még leghívebb és legföldibb festéseiben is szigorú távolság és ítélet foglaltatott. Ma bizony nem igen szokás respektálni az irodalom ilyen magasságra való igényét, s egyéb gőgjeit sem, - az élet, a barbár és erőszakos élet, meglehetősen fölülkerekedett a kultúrán, s a szellem méltósága erősen megrendült a világban. Sok minden történt, mióta a Nyugatot megkezdtük, többek közt egy világháború is, s ma egy kicsit (nem kell ezt szégyellni) nyomorgók és megvetettek vagyunk - még a sznobok is a sportért lelkesednek, és a szellem koldusruhában jár.
A kultúra is - a híres európai kultúra - más mint volt. Mi öregebbek kiváltképen érezzük ezt. Mi még a végéhez érkeztünk egy hatalmas tündöklésnek; annak a végsőt izzó nagy századnak ami a tizenkilencedik volt: szemünk még káprázik, nem szokja meg a sűrüdő homályt. Különös homály, mert nincs-e elég új fény? ezer hangos új fény? de mind csak egy-egy körig hat el, s minden fény mellett is sötét van mint a kivilágított temetőben. Tornyunk nem véd többé - a büszke szép elefántcsont-torony - s nem tudtuk azt megvédeni mi sem. Ablakait bezúzta a vihar: minden szél hajunkba kap, s csupaszra cibálja mellünket. Hol van a tükör, mely fároszunk lángját küzködő hajónkra vesse? De mily lángot is gyujthassunk amit el nem oltana ez a szél? Néha kedvünk támad prédára hagyni lángunkat s hajóinkat! - jőjj szél! jőjj jövendő! lengess! mezteleníts! ostorozz! oltsd ki aminek ki kell aludnia! De érezzük hogy a szél nem fogja mitőlünk kérdezni, mi az amit kioltandónak vélünk? Minden amihez legáldozatosabban tapadtunk, örökségünk és munkánk, ott áll a pusztulás lottólajstromán, s már sejtjük a nagy sziklákat a sötétben amiken hajóink úgy zúzódhatnak szét mint a tojáshéj. Barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben. Nagyobb feszültség ketyeg itt magunkban mint titkos pokolgép. Aknáinkban megtorlódott az igazságtalanság, s nincsen félelmesebb robbantószer földön és föld alatt. Érett vulkánon áll a mi palotánk. Talán minden a véletlentől függ; de ki tagadja hogy gyilkos gázok füstölögnek a laboratóriumokban, s gyilkos ideológiák a lelkekben? S ki operálja ki agyunkból az Apokalipszist, amig csak a véletlentől függ, nem hal-e bármely pillanatban erőszakos halált egész kultúránk, minden gazdagságunk, emberi szellemünk legszebb virágzata?
Erőszakos, vagy nem erőszakos, ez a halál bizonnyal itt kísért, s nincs is szükség gonosz véletlenre. A virágot nem kell eltaposni: meghal az magától, ha egyszer túl a virágzáson. Az európai aranykor úgy látszik lejárt már. A kultúránk még él, hellenisztikusan vagy bizantinikusan, s mintegy automata módjára; de kit érdekel a régi lánggal többé? Ami érdekel ma, az csak ennek a kultúrának a lehetséges fölbontása és tagadása; régóta már minden érdekes alkotásunk titkon és igazában rombolás volt. A rontás érdekel, s azok a friss erők amik valahol a mélyben, sötétben vagy idegenben csiráznak már, hogy majd valaha, a halál után, kihajtsanak a síron s a romokból. Bizonnyal új kultúra lehet majd ezekből is; igen, de mikor, milyen sötét évszázadok árán? Véletlen-e hogy ép ezekben a zilált és romboló években a Nyugat zászlaja köré néhány olyan kíváló fiatal író csoportosult, akik míg egyrészt mohón keresik azokat a friss erőket és sötét csirákat, amik a halál után is új kultúrát szülhetnek: addig másrészt sok olyasmit kezdenek újraépíteni ebből a régiből is amit mi perverzül és untan már rombolni segítettünk: a versnek ritmusát, a nyelvnek népi egyszerűségét és tisztaságát, a komponálás ősi és átlátszó formáit, az írás és erkölcs szűzi és köteles kapcsolatát, s az esztétikai ítélkezés örök és változatlan érvényű elveit.
Reakció ez? Nem - vagy csak mivelünk szemben reakció; s az irodalmi fogaskerék törvényének hódol, mely ugyanaz ami a divaté: visszatér a régihez, de megveti a tavalyit. Hisz ezt tettük mi is mikor Szabolcska Mihálytól inkább Vörösmarty Mihályhoz mentünk vissza! S ezek a fiatalok, akik szinte szándékosan zárkóznak el minden hatás elől mely a mi műveinkből árad, s akiknek több közük van Petőfihez mint Adyhoz: mégis igaz gyermekeink s örökösei a Nyugat forradalmának - nemcsak abban hogy ez a mi forradalmunk fölszabadította szókimondásukat és életlátásukat, hanem abban is hogy tudnak tradíciókhoz hívek lenni és mégis forradalmárok egyszemélyben, ősiek, magyarok, és mégis újítók, ahogy Ady is tudott, Móricz is tudott; politikában forradalmárok, talán épen azért amiért irodalomban reakciósaknak volnának mondhatók: mert hisznek ideálokban, rendben, törvényekben, s nem alkusznak meg a létező zilált és fölbomlott állapottal: az irodalmi formák és esztétikai elvek fölbomlásával époly kevéssé, mint a társadalmi igazságtalanságokkal és gazságokkal. Modernek talán, de mégsem maiak: mert, tudva vagy tudattalan, teljes erejükből küzdenek e gonosz ma ellen; - s valóban súlyosan téved az aki az irodalmi modernséget a korszerűségben keresi. A mi legtehetségesebb ifjaink nem e kultúraellenes, szellemtagadó kornak lelkétől lelkezett gyermekei. Ők inkább születtek arra hogy az elefántcsont-torony oromzatainak díszítését továbbfaragják pásztorbicskáikkal, mint hogy leszálljanak a Kor piszkos lövészárkaiba. Róma kultúrája nem halt ki egyszerre: s az aranykorra az ezüstkor jött: új és dacostüzű föllobbanás a hanyatlás és kezdő barbárság közepett. Az ércek nemessége az ellenállás: aranyra, ezüstre nem hat a környezet. Nemes szellem nem hódol korának. Esküdjön minden a Kultúra ellen: mi védjük meg legalább a művészet tornyát, ha már egyéb templomot nem! S ha harcolunk is: harcunk se a lövészárok, hanem az Elefántcsont-torony harca legyen. Tragikus harc, héroszi irodalom, szemben a korral, nyomor és közöny közt - hősies oázis ez elboruló, barbár életben.