FENYŐ LÁSZLÓ: EGY KÖNYVESBOLT HALÁLÁRA
FENYŐ LÁSZLÓ: EGY KÖNYVESBOLT HALÁLÁRA
Sohse vallottam meg neki hogy szeretem,
úgy jártam oda közömbös arccal,
kincsek közt babrált és nem remegett kezem:
ó hűvös, megrakott polcok,
szép bolyongás, tiszta kaland.
úgy jártam oda közömbös arccal,
kincsek közt babrált és nem remegett kezem:
ó hűvös, megrakott polcok,
szép bolyongás, tiszta kaland.
Te halott bolt, visszakivánom
hátsó szobád és kis erkélyed
hol együtt vitáztunk fiatalok,
a falakon kubista képek,
mi mindent össze nem beszéltünk,
Európa sorsát, irodalmat,
hadarva véleményt cseréltünk
áhitatos s cinikus ifjak.
hátsó szobád és kis erkélyed
hol együtt vitáztunk fiatalok,
a falakon kubista képek,
mi mindent össze nem beszéltünk,
Európa sorsát, irodalmat,
hadarva véleményt cseréltünk
áhitatos s cinikus ifjak.
Ott álltam egyszer egy leánnyal,
meg-megrebbent kezefejét
csitítani kezembe vettem –
mint cigarettájának füstje akkor:
arcomba dől most ez az emlék.
Egy szó, egy csönd, inyenc mindkettő,
ízleltük, váltogattuk ott
s nem lettünk volna meglepődve tán:
ha bánatát kezdi mondani felettünk
egy magányos síp valami orgonán.
meg-megrebbent kezefejét
csitítani kezembe vettem –
mint cigarettájának füstje akkor:
arcomba dől most ez az emlék.
Egy szó, egy csönd, inyenc mindkettő,
ízleltük, váltogattuk ott
s nem lettünk volna meglepődve tán:
ha bánatát kezdi mondani felettünk
egy magányos síp valami orgonán.
Szép szellemi kamaszkor! Hova tűnt?
Valamit vártunk. Hova tűnt?
S hová széledtünk ifju hivők?
Négy táj felé s az ötödik: halál.
Te is meghaltál kis bolt, sohatöbbé,
szemedre vasfedél zuhant
s most fájsz nekem, mintha az ifjuságnak
oly része múlt volna benned el,
mely szintúgy visszahozhatatlan mint a többi ifjuság,
de mert közel-múlt, mint az imént-ébredettnek
álmai melege s még meleg a csalódás:
ezért fáj!
És jobban mint csecsszopó-korunk, mely
oly messziről evickél s oly homályos vizekben
mint egy akváriumban a halak élete
s labdázó hentergésünk – emlék, igaz se tán:
de a te levegődet érettebb ifjuságban
szíttam mellemre én
s könyveid szürke porát ki nem fújhatja onnan
semminő barbár szél, se bármi enyészet.
Valamit vártunk. Hova tűnt?
S hová széledtünk ifju hivők?
Négy táj felé s az ötödik: halál.
Te is meghaltál kis bolt, sohatöbbé,
szemedre vasfedél zuhant
s most fájsz nekem, mintha az ifjuságnak
oly része múlt volna benned el,
mely szintúgy visszahozhatatlan mint a többi ifjuság,
de mert közel-múlt, mint az imént-ébredettnek
álmai melege s még meleg a csalódás:
ezért fáj!
És jobban mint csecsszopó-korunk, mely
oly messziről evickél s oly homályos vizekben
mint egy akváriumban a halak élete
s labdázó hentergésünk – emlék, igaz se tán:
de a te levegődet érettebb ifjuságban
szíttam mellemre én
s könyveid szürke porát ki nem fújhatja onnan
semminő barbár szél, se bármi enyészet.
