Pap Károly
Pap Károly
Pap Károly ugyanabban az évben született, mint Kodolányi s így reá is vonatkozik minden, ami Kodolányira, a korszerűség kérdésében. Pedig köztük nagy adottsági külömbségek vannak. Kodolányi nemes és előkelő hivatalnokcsalád fia, Pap Károly a soproni zsidórabbi gyermeke. Mind a ketten hasonlítanak azonban előkultúrában, mert a magas hivatalnoki réteg ugyanazt a kultúrát élte, mint a magas középosztálybeli zsidóság.
Pap Károly is tizenötéves, mikor a világháború kitört, eszmélkedésének első bimbózásában roppant rá a világkatasztrófa s ez egész csodálatosan, bár természetesen, benne a zsidóságában való konfliktusra vezetett. Mint ő mondja: már mint gyermek meghasonlott a zsidóság külsőségeivel, a formalizmussal s az ortodoxia gondolati elveivel. Tudatlan rohant az igazság után s mint félig gyermek belevetette magát a háborúba s kiment a frontra. Tizennyolcéves volt, mikor a háborúnak vége lett s jöttek a forradalmak. Mintha az igazság beteljesedését várta volna, úgy itta tele magát a cselekvések lázas hatásával. Mint jelenlevőt, őt is beterelték a számonkérés csordájába, s másfél évet várt a tiszta napsugárra s az alatt a saját lelkéből itta a napot.
Tehát sértett, mint ennek a kornak minden gyermeke. De benne más irányba hajlott el az iránytű. Ha Kodolányi a cselekvő, vagy legalább vitázó szociológia felé fordult arccal és szívvel, Pap Károly filozófus lett. Faji, mentalitási, vérmérsékleti okokból a harc testi rohama helyett, az aktív cselekvés szédülete helyett, a megütött mimóza ártatlanságával a filozófiai tépelődés álmodó és misztikus irányába térült. Sérülését a mélységek kutatásával, az absztrakt álmodozással gyógyította.
Oly mélyen megrázta a szeme előtt lefolyt kataklizma, az emberiség felfoghatatlan s megmagyarázhatatlan felfordulása, hogy visszazuhant a multba és minden energiáját az ősokok keresésére veti.
Az élet megtagadása a túlvilágért.
Ezzel megint a zsidóság problémájához ér, mert újra ott van, szemben áll a mai cselekvő zsidósággal, amely az élet igenlését, minden körülmények közt való fentartását, a gyermekbőséget s az anyagi javak élvezetét akarja: ő viszont meg akarja találni az ideális, önfeláldozó és testiség nélküli zsidót. Jézuson keresztül az ős zsidó létezést.
A zsidóságra való nagy reakció visszavezette a zsidóságba. A régit kereste, hogy az újat meg tudja találni.
Itt van előttünk regénye, amit evvel a címmel jegyez: «Megszabadítottál a haláltól.»
Meggyőződésem szerint korunk egyik legnagyobb alkotása. Reám divinációszerű hatása volt. Úgy ittam, mint az élő forrást, amely amint feltör, sarat, követ, dágványt robbant ki, aztán elúszik s megtisztul és partján már gyönyörűséges rétek s virágos berkek, nagyszerű tájak s élő és tűzzel táplált emberi szörnyek játszanak…
Pap Károly elméletekből indul ki, ha ír, elméleteit azonban nem veszi készen senkitől, s nem is akarja rákényszeríteni senkire. Saját szerszáma az, ami segít neki, hogy a példátlan veszélyes írói szakadékokon átsegítse. Ennél nagyobbat senki sem mert, mint ő a Mikáel történeteiben.
Látványnak is magasztos, ahogy a lélek megtörtségében a biblikus világ édességébe menekül és a kis érdekek minden pillanatot lefoglaló sodrából az angyalok körébe s az angyalok énekére bízza magát. Ebben a regényében magasztossá válik a szó és istenüléssé válik a tett.
Pap Károly a legnagyobbat merészelte, amit író próbálhat: hús és vér salakja nélkül élő emberangyalokat teremteni.
Ő úgy gondolja, az ős zsidóságot lelte föl a lélek mélyén, én úgy érzem, az emberi lelket, a testien felül való ideális igazság szavát és illatát.
Pap Károly nem vesz részt a ma életében, – passzivitása azonban látszólagos, – a távolban ég és világít a jelen fájdalmának reflektorfénye.
