HEGEDÜS LORÁNT: A RÁCSOS KAPU ELŐTT +
HEGEDÜS LORÁNT: A RÁCSOS KAPU ELŐTT +
Hegedüs Loránt megírta Széchenyi életét. Ez a rész a regényesen megírt könyv első fejezete. A munka karácsonykor jelenik meg az Athenaeum kiadásában.
Aki kirándul Bécs hernalsi külvárosába, a Pyrker- és Billroth-utcák sarkán, fenn a dombtetőn, megtalálja a «zum braunen Hirschen» – a «a Barna Szarvashoz» címzett vendéglő emeletes épületét. Nevezetes ház ez. A benyilótól jobbra kis külön szoba van; ezt «Lenau-szobának» hívják, mert itt írt s iddogált a nagy német-magyar költő. A ház udvarán nyári veranda: itt Schubert tanította új dalaira kórusát. Amint azután a Pyrker-utcába betekintünk, egyik ámulatból a másikba esünk: mintha az Olympos egy darabja éppen ide költözött volna. Két házzal odább márványtábla jelzi a legnagyobb zengő lélek: Beethoven lakását, szemközt vele Kleist emléke, majd következnek a drámaíró Bauernfeld s az osztrák hírességek sorozata. Nyilván a géniusz megszállotta ezt a környéket.
A «Barna Szarvas» bejárójától balra térve a söntésen át a vendéglői szobákba érünk s amint letelepszünk, az ablakból végigláthatunk a Billroth-utcán, melyből a Krottenbach-Strasse torkollik, hosszan fölszaladva a meredek lankán. Mindenesetre megakad a szemünk nemcsak a Krottenbach-utcán fölfutó hosszú-hosszú kerítésen, hanem a rácsos kapun is, mely a bekerített nagyfájú, széles, elvadult parkot velünk szemben, a Billroth-utca felől elzárja. A nagy kapu mellett sárga kis portáspáholy s fentebb, a dombtetőn, a fák mögül egy hosszú épület huszonkét ablakos fala bontakozik ki két emelettel, melynek középső része kifelé tör, homlokzatán különös címer: egy óriási pillangó. Az egész tökéletesen olyan, mint a Lipótmezei tébolyda az utcáról nézve, amint nekidől a Kishárshegy oldalának. Csakugyan az. Ez a döblingi elmegyógyintézet s az épület tudtommal báró Hening osztrák miniszteré volt, alighanem el is vétetett tőle, mindenesetre azonban földalatti folyosó köti össze úgy a Barna Szarvassal, mint a döblingi parokiával sőt a hernalsi császári nyaralóval. Erről a földalatti folyosóról mindjárt szó lesz, mert abból indul el történetünk nagy útjára. Nem szeretném azonban elfeledni azt, hogy az óriási pillangó, mely a vadászkastélyból lett gyógyhelynek homlokát megszállta, szimbolum; az őrültek jelképe, mint süketnémáké a lelakatolt fül. Elméjük lepke, mely elszáll a köznapi földről, s valamely más, ismeretlen világban kalandoz. Ily lepkelelkeket őriznek ott bent, a rácsos kapu mögött.
Mikor pedig én most veled, én olvasóm, belépek ebbe a rejtelmes-nevezetes Barna Szarvas-házba, mi kettőnkön bűbájos változás megy végbe. Láthatatlan varázs kezd hatni ránk. Nem vagyunk időben: a mai napot, ezerkilencházharminckettőt, sőt az egész huszadik századot künt hagytuk valahol. A mi időnk lemaradt rólunk – éppen azért, mert a mi időnk volt. Hét lépést teszünk a bejárón s mindegyik lépéssel egy évtized hull le rólunk: kintmarad valahol, míg mi belekerülünk a multba. Hétszer léptük át az évtizedet s mire a Lenau-szobába beérünk, már 1860-ban vagyunk, április 7-ikén, Nagyszombaton. Úgy jártunk, mint Andersen meséjének hőse, ki bűvös sárcipőt húzott s mikor hazafelé indult, a tizenötödik század hősi renaissancekörébe érkezett meg.
Semmi kétségünk nem lehet. A falon lógó s császárilag engedélyezett Hof- und Bürgerkalender 1860. április 7-ikét mutatja s vörös betűkkel rajta «Nagyszombat». Holnap már feltámadás ünnepét üljük. Megnézem az órát a faggyúgyertya kanócánál: este tíz óra. A vendéglős, szép nagyszakállú germán, már húsvéti díszben – mert délután a feltámadási processzión járt, hajlongva bókol az előttünk menő két belépőnek, pedig egyikök irnoknak látszik, a másik pedig kucséberkosarat hord. A korcsmáros ügyetlenül viseli magát, mert igen magasan titulázza az én embereimet, akik bosszúsan kergetik ki ezért a szobából. Még egyszer utána szólnak:
– Nyitva a földalatti gádor? – kérdi a különös kucséber.
– A jelre kinyílik, Excellenz, – feleli a hatalmas korcsmáros s vastag ajkára tette az ujját, mint aki azt hiszi, hogy most kitűnően játszotta szerepét.
Két vendége azonban más nézeten volt s dühösen húzták be magukra az ajtót. Ő Excellenciája a kucséber, «alacsony vastag szőke úr volt, kevés értelmiségre mutató arccal, ámbár nagy kopasz homlokkal s oly triviális fölfogással és beszédmodorral, minőt egy volt külügyéri tanácsosról föl sem tehettünk.» (Mint Kecskeméthy Aurél, a később pompástollú Kákay Aranyos e kéziratából látható. Báró Thierry rendőrminisztert tisztelhetjük magunk előtt.) A másik szereplő, ki irnoki kopott ruhába rejtette rangját «izmos testalkatú férfi volt, a ravaszság és bécsi Gemütlichkeit vegyületével bíborpiros arccal, fénytelen rendőri szemekkel, ki láthatólag erősködött lerchenfeldi dialektusát és küljelenségét a konvencionális mívelt formákkal befénymázolni – ott hol míveltebb emberek között érzé magát.» A vendéglős «Herr Hofrath»-nak szólítá, mikor belépett, a kegyelmes kucséber így hívja: Felsenthal, mi tehát hívjuk Felsenthal udvari tanácsosnak, – mert csakugyan így hívják.
(Ki ez a Felsenthal? Miféle ember? – kérdezhetjük most, mert hiszen nagy szerep vár rá történetünknek úgy első, mint utolsó fejezetében. S akkor megtudjuk, hogy «ez az úr tulajdonkép a bécsi rendőrök főfő-rendőrmestere, az archipolicist, ki az alsó és fölső, vagy ha tetszik alacsony és magas, proletár és úri rouékat, csalókat és gazembereket szemtől-szembe, s kinek-kinek csínját-binját par coeur ismeri, – s ha még nem ismeri, ezer mesteri módokon ért azoknak a kinyomozására. Ő tehát «népszerű» ember Bécsben, népszerű a maga módjára, a jók öröme és a gonoszok félelme… Legjobb azonban vele általán semmiféle ismeretségben nem lenni.»)
– Hofrath Felsenthal, szólt a miniszter, mint kucséber. – Ez a szerencsétlen fölismert minket, most már figyeltesse őt is, mert itt mindenki gyanús nekem. A pókháló közepén vagyunk.
– Parancsára Excellenz.
– Hofrath Felsenthal! A Felség azért neveztette ki előterjesztésemre decemberben soronkívül kormánytanácsossá, hogy a Széchenyi csomót megoldja, mert emlékeztünk az Ön mesterművére, mikor a nagy «Péter» bankár házába furakodott, csak azért lépett vele benső barátságba, hogy kikémlelje háza titkait, míg kisüthette róla, hogy banküzletei mellett veszedelmes bankócsináló s a bankóhamisító szövetkezet feje. Emlékszik?
– Kegyelmes úr nagyon kegyes – felelte Felsenthal s kihúzta magát pirosra sülve a boldogságtól. – Legmagasabb helyen is meg lesznek elégedve, a Széchenyi anyag már kezünkben van s a háló köröskörül ki van feszítve.
– Tudom Felsenthal, Önre bízom, most csak ki akarom próbálni a maga «Vertrauter»-jait. Hányra várja őket?
Az álirnok kivette óráját s rátekintett.
– Tíz pere múlva itt lesznek Excellenz.
– Honnét Felsenthal?
– Excellenz – a föld alól.
– A föld alól! – kapta föl a szót a miniszter. – Onnét. Mert Magyarország teljhatalmú kormányzója, felséges Albrecht főherceg sürget. Ő indította meg. Ő követeli. Miatta bukott meg az elődöm. Tovább nem lehet várni, mert a kormány veszélyben s talán – (a kucséber óvatosan körülnézett, azután súgva szólt halálos ijedtséggel a vastag és szőke hatalmasság) – talán a – Dinasztia!
Még Felsenthal izmos, kipróbált figuráján is átfutott a rettenet.
– Kegyelmes úr, mindenért felelek.
– Tudom Felsenthal, de nem tudunk felelni az időért. Még Önnek sem mondhatok el mindent. Egész Magyarország lázong ezért az egy emberért.
– Értem Excellenz. Mennyi időm van?
A kucséber még egyszer körülnézett s most egészen a másik füléhez hajolt:
– Felsenthal, míg az ünnepek végződnek.
A két álruhás egymásra nézett.
A kucséber suttogva folytatta:
– Vagy minden-minden fölfordul, vagy elkészülünk a magyar gróffal. Az én levelem és a házkutatás után nincs meghátrálás részünkre, csak császári kegyvesztés, Felsenthal!
Felsenthal azonban sokkal élesebb ész, semhogy meg lehetne ijeszteni:
– Excellenz, a magyarok ellen csak egy orvosság van, mely mindig biztosan hat: a lekicsinylés. Mi legyen Excellenz, a gróf sorsa?
– Felsenthal, ez most már nem egy vagy több magyar gróf sorsa, mert azok mind bolondok; ez a mi sorsunk, talán a birodalomé. Mi magunk állítottuk föl a kelepcét s most magunk vagyunk benne – élet vagy halál.
– Excellenz, a gróf? – kérdezte újra a főrendőr olyan hangon, mint aki biztos a maga dolgáról.
A kucséber fölállt s így felelt:
– A gróf egy hét alatt vagy a börtönben ül vagy még rosszabb helyen: lezárva az állami őrültek házába – a mi rácsos házunkba – onnét még élve nem került ki se gróf, se összeesküvő. Felsenthal (s most a kucséber úgy érezte, hogy föl kell egyenesednie, mert az egész állami hatalom az ő hátgerincén jár át s erre az irnok is fölmerevedett) imádkozzunk a zelli Máriához, hogy a rettentő csapást hárítsa el. Mindennek vége, ha a gróf megszökik.
Felsenthal most megtalálta magát s rendőri hangját:
– Kegyelmes úr, Felsenthal felel azért, hogy a magyar gróf meg nem szökhetik, a gróf a kezünkben van – se ég, se föld már ki nem szabadítja.
– Felsenthal, Ön a bizodalom, – de a tíz perc letelt.
– Akkor Excellenz, itt kell lenniök.
Az álirnok az ajtóhoz ment s kicsapta azt. Elütötte vele a Wotan-szakállú korcsmárost, ki nyilván hallgatódzott. De hamar összeszedte magát s sietve irtózatos alázatosságot tettetett.
– Kucséber és irnok úrnak alázatos alázattal akartam jelenteni, hogy a pincegádor ajtaján kilenc kopogást hallok.
– Szemtelen – felelte a szőke kucséber, ki nem birt magával.
– Nyissa ki és eressze ki őket – parancsolta, mintha rendőrrohamot vezényelne, az izmosabb vendég.
– Igenis Excellenzek, – sipította a korcsmáros Wotan-utánzat s örült, hogy ily olcsón elkotródhatott.
– Mondtam, hogy őriztesse ezt a sehonnait is, Felsenthal, – adta ki dühét a miniszter.
– Ma éjjel én magam őrzöm az egész környéket, Excellenz, hogy az ünnepen embereim kipihenhessék magukat.
– Köszönöm Felsenthal, – szólt báró Thierry a kucséberkosár mögül s már azon volt, hogy kezet fog alantasával, de meglátva a belépő két alakot, jobbnak látta csak a vállára tenni a kezét.
Két nagy csizmás bécsi fuvaros lépett be az ajtón, kik feltünően mutogatták ostoraikat. Felsenthal először azt gondolta, hogy folytatja a maskarát, de a kegyelmes kucséber oly ügyetlenül keveredett bele narancsos kosarának madzagjaiba, hogy jónak látta ledobni a rosszul sikerült farsangi álarcot és a helyzet komolyságához mérten fölvenni a hivatalos ábrázatot.
– Excellenciád ismeri embereinket. Berka rendőrbiztos és Steyskel aktuárius.
A két jövevény mélyen meghajolt s a miniszter ideges fölénnyel vette át a szót:
– Mi újság? Megvan?
Berka magát tartotta illetékesnek a feleletre, mert Döbling az ő rendőrbiztosságához tartozott:
– Excellenz, a gróf megvan s mindenütt körül van véve, nem menekülhet s senki sem juthat be hozzá nélkülünk.
Felsenthal azonban többet is akart tudni:
– És a mi kémünk hogy működik? Ő Excellenciája tudja, mily nehéz volt belső embert szerezni a gróf ellen, mert mindenkit megbabonáz. Valami láthatatlan varázsa van – a házkutatásnál Groscheket külön megfigyelőnek állítottam föl ellene, de mikor burnóttal megkínálta és ránézett, nem birta ki tovább a szerepét. De mi keményebb legények vagyunk, úgy-e Berka?
– Szolgálatára, Herr Hofrath. Pont félkilenckor, mikor a földalatti járatból kiléptünk a Türkenschantz kis pavillonjába, ott várt Bichler Sebestyén, a gróf komornyikja, mert a másik, az öreg Brach, elkezdett sírni, mikor meg akartuk vesztegetni. Ezt is Cibbininé Ő Nagyságának köszönhetjük.
– És? – kérdezte türelmetlenül Felsenthal, ki minisztere előtt akarta levizsgáztatni embereit. – Most hagyja az asszonyokat.
Berka rendőrbiztos nem találta hízelgőnek a főnöke rászólását, mert ő minden nyomozásnál női fonalakat keresett, tehát a gróf esetében is, ezért szó nélkül a kalapjába nyúlt s annak belsejéből összegyűrt cédulát vett ki, melyen messziről látszott, hogy valamely szálloda vagy szanatórium mosási listája lehet. A cédulát kiterjesztette a kopottas irnok és a szőke kucséber elé s a faggyúgyertyát elé tette. Ezután ennyit mondott:
– A mai eredmény.
Hárman egyszerre betűzték a kém napi jelentését: a miniszter, a főrendőr és a döblingi főnök:
– Az öreg magyar ma egész délelőtt magyar nótákat furulyázott és sírt hozzá. Azután tizenkét mérföldet szaladt. Egy óra hosszat ablakából nézte a Leopoldsberget és a Dunát. Azután egészen nyugtalan lett és az öreg Brachot magához ültette az ebédre – a szolgájával együtt evett. Minden ajtó zárva.
Báró Thierry felkiáltott:
– Az őrültek házába vele! Sír, furulyázik és a saját szolgáját kiszolgálja. És Albrecht főherceg Ő Felsége erről írja, hogy a magyarok imádják, mint a bálványt s az egész nemzet úgy tekint rá, mint inspirált magasabb lényre. Az őrültek házába vagy a börtönbe, és mind meg vagyunk mentve. Ez képes arra, hogy innét a varázscellájából kitörje mindnyájunknak a nyakát! – Hofrath, Ön még csak egy hétig kell hogy őrködjék, – aztán – gratulálunk!
– Az éjjel Excellenciád engedelmével magam őrködöm, hogy bizalmasaim a húsvéti ünnepen pihenhessenek.
– Szervusz Felsenthal – kiáltotta széles jó kedvében a szőke kucséber s távoztakor még visszaszólott: – Megint azt kell hiresztelni a környéken, hogy bankóhamisítást nyomozunk.
– Gróf Széchenyi nem menekülhet: az én kezemben van, – szólt Felsenthal főrendőr s átvette a döblingi környék szigorú zárlatát egy éjszakára. Az éjszaka 1860. április nyolcadikára hajló éjjel, mely a Föltámadás húsvéti harangjainak boldog zúgását várja…
*
Ki lehetett az a földi lény, kit egy egész birodalomnak kellett így őriznie, bár nehéz betegség szállt reá?
Ki volt az, kitől rettegni kellett, bár egy világváros közepén fegyvertelen tartották rácsos kapu mögött s kiért otthon egy leigázott nemzet lázadoz?
Ki érdekelt annyi távol hatalmasságot szerte a világban s kinek bűvös varázsát alig birja el, ki elibé kerül s kinek szívdobbanása delejes körbe vonja a szíveket?
Ki volt az emberrázó ember s mi volt munkája, hatalma?
Honnét jött ez a tünemény, minőt századokban egyszer vet világra az Ember-Történet tűzhányó hegye, mikor a föld megnyílik s nemzedékek halnak, hogy népek szülessenek? Honnét jött ő és hová megyen?
Mit hozott és mit vitt el magával? Páratlan perzselő tüzéből, mely száz év óta mind erősebb lesz, egy lángszívből és lángelméből mi jut el az Örökkévalóságba? S belőle mi marad nekünk?
Mi volt a lelke s merre járt?
Nagyszerű rejtélyének mi a csodás lelke?
Ki volt ez az Ember-Tünemény?
E kérdésekre felel a könyvem.
