ILLYÉS GYULA: EMLÉKEZÉS EGY TÉLI NAPRA DEBRECENBEN
voltál te gyermek-képzetemben,
nagy hideg szoba, hol Petőfi
ül, versel dús füstfellegekben.
reggel óta, lapot terveztünk,
hideg volt ott künn, hókuszálta
a város, az ország köröttünk.
a homoki bort, egyikünk
fölsóhajtott, nem terem itt fű
a szellemnek már, minekünk.
a nép ügye, az ősi nyelv, –
kocintottunk, süteményt rágtunk,
egyikünk folyton énekelt.
melyek a város szélei felé
egyre tágulnak, mint a baromjárás
érdeke hajdan rendelé.
három torony is, csöngve,
mintha ezer kést, villát, tányért
dobtak volna a földre.
hallgatva ahogyan az órák
minden házból a tizenkettőt
más és más hangon kidalolták.
azt is, hogy itt és ott mit főztek,
majd’ mindenütt káposztát főztek,
egy-két helyen birkapörköltet.
oly zordan, konokan keresztyén,
rámtörnének tán, ha megtudnák,
itt járok, egyedül, keresztény.
a lapról, lelkesen, noha
lelkünk mélyén tudtuk mindnyájan,
hogy nem születik meg soha.
születik-e uj Magyarország, –
fontuk, csak fontuk győzedelmünk
tervét és gyöngyös koszorúját.
ez a mi életünk, gondoltam –
az ablak párájába búsan
nagy halálfejeket rajzoltam.
nevetgélve két apró kislány
szaladt s utánuk egy ijedt eb:
meg-megcsuszott a jeges járdán.
eltörlődtek a fák, a tervek,
nőtt a hőség, a kedv, – daloljunk
hallottam s rá: na Jóska kezd meg,
az ablakok és szapora
kövér könnyeket eresztettek.