RÉVÉSZ BÉLA: TÉMÁK MELYEK NEM ÍRÓDNAK MEG
RÉVÉSZ BÉLA: TÉMÁK MELYEK NEM ÍRÓDNAK MEG
(A noteszeimet babráltam. Kinálkoznak felém a témák, amelyek nem fognak megíródni. Óh, más az írnivaló. De rendezem tulajdonaimat, még egyszer lejegyzem följegyzéseimet; a takaródzó mesemotívumot, meseködöt a napvilág elé kitakarom. Gondolom, az embrió is megámulni való misztérium lehet, mint az ember. Miniatür-, novella-, regénymagzatok következnek itten; egyszer tán megnőhetnek, de úgylehet, elvetélődnek.)
Ajándékot küldtek.
Tokajit, aszút, jónéhány puttonyosat, régen szedték, taposták – a lankás szüretelői élnek-e még?
A régi napsütés frissen villog a bor aranyában.
Jóízű, lehelő borocska.
Az édessége úgy érint, mint a kedves emlék.
Ittam már én tokajit, amikor a puttonyosok még fiatalok voltak, az apám csurgatta elénk, locsolva a csöppnyi tüzet gyerekeire, hogy majdan erősek legyenek.
Öreg gusztusomat felönti a hajdani íz és koccintok a gyönyörűséggel, mely fölérkezik mellém.
A hercegprimás pincéjében ott álltam apám mellett, én is.
Vitt magával engem az apám, ha járta a hegyeket, kocsikázott a környéken és… borongtak előttem a boltozatok, lépcső és lépcső árnyak között süppedt, mintha mégegyszer terült volna előttem a süllyedt zeg-zúgos mélységben, a Bazilika.
Riadtan, csudásan lépegettem a kupolás nagy hordók mellett.
A homályban az apám tanakodott a pincés emberekkel, cserélgették a poharat, hörpintettek, fröcsköltek, a bort meg nem itták, csak mustrálgatták.
A különös délutánra már csak úgy emlékszem, hogy valahol, ott, a pincebazilika egyik elkanyarodott kicsi kápolnájában a dörmögő, nevetgélő bormesterek, mocskos, penészes üveget csurrantottak.
A kortyot az apám nekem is odanyujtotta, máskor mogorva kedve megszilajodott és mondta vidoran a tréfát:
– Csontos Szigfrid lesz belőled…
Valahogy, így idézném az ódon élményt.
Hát… kortyolva ízlelem az ajándék-gyönyörűséget, a pubertásgyönyörűséget.
A földbemerült bejárhatatlan pince fölött kikerekedik elém a Bazilika, tornyait úgy hágtam, hogy magasságait soha el nem értem és dördültek körülöttem a harangok, rengett az orgona.
Miséztem, litániáztam én annyit, a püspökök, kanonokok között.
Az inyem megbizsereg az aszu csöppjétől…
Milyen különös volt az, hallgatni a korálokat, menetelni az úrnapi, búzaszentelő-proseciókkal, odahaza a szent könyvek betűzgetésére tanított az apám, szólóénekes voltam a zsinagógában, szerb pajtásommal ministráltunk a görög-katolikusok templomában.
Mindenfelé az Istennel társalkodtunk.
Részegedni lehet ettől a jövevény-itókától…
Hiszen, ott menetelek én ma is a proseciókban, a kórus üdvözli ma is a rossz füleimet és az Isten bujdosik az ormokon, amerre hágok, vágyok, eltekintek.
Érintő, kedves, ajándék-borocska…
Mennyire érzem az úrnapi sátrak illatát.
A hetedhéthatár-harangok mennyivel messzibbre harangoznak.
A bíbor-, a lila-, az aranyselymek, hogy forrnak az oltár előtt.
Vénülő magam, mennyire a repdeső, görnyedt gyerek mellé surrantam, aki voltam.
Tündöklik a hajdan, lobban a verőfény, mely egyszer megtalálta a szőlőszemet és örökösön nála, rajta, vele, benne felejtkezett…
Én is ilyen aszú lettem.
Ajándékborocska.
Ajándékpillanat.
