III.
III.
Behúnyja szemeit és fényes nikkelpinzettákra, fölényesen csattogó ollókra, hidegfényű, nagyképű késekre emlékezik. Úgy rémlik neki, hogy mostani ujjai talán bocsánatot kérnének, amiért durva, érdes, méltatlan lapátokra, meg komisz, otromba seprőkre kellett fanyalodniok.
Megnézi az ujjait s kezd igazat adni annak a kolleganőnek, aki egyszer az anatómiai intézetben, mikor a boncolás után megmosakodott, azt mondta neki: - A maga ujjai olyan... olyan átszellemültek...
A háta mögött állandóan ott érzi az ellenőrt. Neki könnyű, mert most is csak az imént szédült ki a sarki söntésből. Még eddig ugyan nem szekirozta meg, de ott érzi a hátán keresztül, hogy minden ártatlan mozdulatát kifogásolja.
Elmosolyodik, mert eszébe jut, hogy vajjon az ellenőr mit szólna az «átszellemült» ujjaihoz, ha úgy szemügyre venné őket.
