VII.
VII.
Ő ott áll az elájult szomszéd mellett és nézi az ellenőrt. Nem is annyira ő, csak a mosolya.
A keserű ránc helyén most fölény vibrál, de szelíden, majdnem bocsánatkérőn.
Lehajol a szürcsögőhöz. Megnézi a pupilláit. Az ájult ember most nem szomszédja többé. Most páciens.
- Hisz megesküdtem, - villan át az agyán a szabadkozás, - hogy segíteni fogok a betegeken.
A beteg cianotikus ajka le van zárva, de még így is mindent megmond neki. Tiszta, félreérthetetlen bizonyossággal jelentkezik a fejében az értelme mentőlámpásával a diagnózis.
- Angina pectoris, - suttogja maga elé, mintha önmagával tartana itt, most, konziliumot.
A munkások némán szorítanak neki helyet. Egy pillanat alatt átnyalábolja az ájult embert, egy másik a térdeit fogja át, a többiek a háta alatt karolják át és egy puszta intésére a kapu alá viszik.
Az utcán csődület támad. Az ellenőr gyorsan becsapja a kaput. Négy ember itt marad. A többit kitessékeli.
Ő feltépi az ájult ember ingét. A nyaki erek hirtelen lelohadnak. Erre gyorsan belenyúl az oldalzsebébe, receptpapírt szed elő és dermedt ujjai már róják finom betűit. Az egyik munkást megfordítja s a háta szolgál írómappának.
Balkeze a pulzusát keresi. Most bizony elkelne az óra, de így is tájékozódik.
- Biztosan valami svindlér lesz, - suttog az egyik munkás, de amikor ő megfordul s kezébe nyomja neki a megírt receptet, egy szót se kérdez, nem is ellenkezik, csak lohol ki a kapun. Útközben már rendőri beavatkozást szimatol...
