VI.
VI.
Vagy negyedóránként gurulnak oda a szörnyű hómasszákért a nagy szekerek.
Az ellenőr nem megy le a nyakáról.
A szürcsögő szomszéd a kedvébe akar járni az ellenőrnek és még szorgalmasabban lapátolja a havat, mint eddig.
- Mi az, megint bepálinkázott? - támad rá váratlanul a szürcsögőre.
Ez felelni akar, de sötéten villódzó gyűrűk kavarognak vérben forgó szemei előtt. Furcsán zihál a melle, lélekzetet akar venni, szüksége van mind a vérére, ami most egyszerre felforr a mellkas hordójában, de azok a bordaabroncsok valahogy nem engedelmeskednek a feszülésnek, mintha mázsás teher terpeszkedne rajta, talán egy szekér havat szórtak rá hirtelen? Kinyílik a szája, de a szájpadlását mintha felpeckelték volna s a tiltakozás, a megbántottság lázadó szavai, miket az aláaknázott öntudata még sebtiben kirendelt az indulata védelmére, sehol sincsenek.
- Kérem szépen én... - tolja ki valahogy a szavakat, de a nyelve lomhán, tehetetlenül mozdul, rábámul az ellenőrre és hirtelen fura rémületet betűz ki a szeméből.
- Elájul!
- Emberek, hé, idegyünni, gyorsan! - hallatszik össze-vissza. Az ellenőr lehajolt hozzá, mert egy pillanat mulva már a hóban feküdt. Kezében ott a lapát, mintha meggémberedett ujjai ki se akarnák engedni a szerszámot.
Talán ezzel akar védekezni a halál ellen?
Egy megrémült munkás elkiáltja magát, szinte önkívületben:
- Meghalt!
- Nem igaz! - csap le rá az ellenőr hangja. De a hang most már nem szigorú, csak ijedelem reszket benne.
- Orvosért, gyorsan, szaladni, rohanni, orvosért! - ijedezik az ellenőr.
A munka megáll.
A hóesés is.
Talán valami kozmikus, titokzatos részvét parancsából.
