GELLÉRI ANDOR ENDRE: A KÉKSZEMŰ LÁNY
GELLÉRI ANDOR ENDRE: A KÉKSZEMŰ LÁNY
Ketten voltak. Az egyik fiú majd kibujt a bőréből s hol a vadgalambnak nevetett vissza, hol meg a kakukot utánozta. Hóna alatti meséskönyvben foglyul tartotta az összes manókat, óriásokat, tündéreket és sárkányokat. A másik fiú – Zách – egy baltát markolt mereven a kezében. Indiánnak érezte magát, aki találkozni fog a medvével és agyonveri. Kutyaugatást hallott belül és vadászatot élt át. Misuka meg, a vidámabb, lepkét fogott, szál cérnára fűzte s a libegő rajt a füle mellé kötötte.
Végre Zách is elnevette magát: egy mókus orron dobta mogyoróval a kis Misut. Nagyot koppant s könnyes lett a hirtelen fájdalomtól a szeme. A mókus meg szinte röpült ágról-ágra s odafönn megállt és hintázta magát.
Igazában: jó botokért jöttek ide. Szép, síma háncsú szerszámért, amibe bele lehet majd firkálni késsel, mindenféle kígyót, baglyot s halálfőt. Azonkívül gombára is vadásztak; s ha haggya magát, madárra is.
Záchot nagyon izgatta a mókusfogás. Fejéből buzogva szökött föl sokféle indulat. Magyorót szed, gondolta, kirakja a tenyerére, alvást szinlel s ha a kis mókus odajön hamzsolni, ráveti magát, elkapja a torkát s lesz mókus. Vagy pedig meglövi csuzlival. Vett is követ, hátrahúzta a gumiijjat: levelek szívén szaladt át a lövése, zizegve surrant a nap felé, de a hintázó mókust nem találta el.
Zách, amint ment s ropogott alatta a köves erdei út, úgy érezte, hogy megnőtt, melle tele van levegővel, szelet tud kifujni ha akar. Kurtán rászólt Misukára: – Mondj valami szépet.
– Buta vagy, – felelte Misuka, aki alig ért fel a válláig Záchnak.
– Nem ajánlom, hogy butának hívj, – mondotta a nagyobb fiu.
– Hívhatlak én ökörnek is, – felelte a másik.
Misuka nem bánta a sötét képű Záchot, semmitse bánt. Együtt elhatározták, hogy az erdőbe mennek s nem az iskolába. A könyvet elásták itt az erdő aljánál, tanulja a föld… olvassa ki a számolást, a verset, a németet. Üsse fel a földi manó a füzetet s írja bele, honnan ered a Duna. Mert Misuka nem tudja
– Na honnan ered a Duna? – kérdezte hát Záchot.
Zách azonban magában beszélt. Csukva volt a szája, szó se hallatszott belőle ki, amint önmagában mondta: – Tudod, jött a medve. Odaálltam elé a baltával s azt mondtam: engeded el mingyárt az én barátomat. Őt elengedte és nekem jött. Fölemelte rám a mancsát s a hajam után kapott. De én oldalba vágtam a fejszével. Lyukas lett az oldala. S kiugrott rögtön a szíve. Aztán nekiálltunk, lenyúztuk a bőrét, itt van ni, ez az, ha nem hinnéd.
Forráshoz értek. Szelíden csillogott elő a földből, hogy megnézhesse magát benne ég, fű, mókus és lepke. Misuka majd megcsókolta a szép képét. Szinte magában érezte amint csendesen, lüktetve kisomfordál a víz a föld alól, szinte hallotta: fölsóhajt a nagy bámulástól, amikor meglátja Misukát, a világot és Zách helyre kis baltáját. Látta, hogy apró ezüst cipőkben, lábhegyen halad kövek között a víz és mindig fölkiált, ha ismeretlen helyre lép… aztán meg kacag, hogy nem érte semmi baj, csak így vígan tovább.
Misuka egészen szédült volt. Ez a sokszínű lepkeraj is csak zingett-zungott a fülére erősített cérnaszál hátán: sírtak, rítak a lepkék… volt itt az erdőben egy hangtalanul is csengő harang: ez megjelezte, hogy enni kell a lepkehasnak és keservesen korgott a sok lepkebendő Misuka fülébe. Meg aztán, ki lányzó volt a lepkék közül. ki pedig fi. Lebegőn libegve szerették volna kísérni párjukat, be-betérve mézre virágba s utána édeseket csókolni.
Csókolni. Annus, a lány, otthon Misukáéknál mennyit dalolt erről. De sohasem az édesanyámat akarta csókolni, hanem a babáját.
Misuka szinte megijedt a saját szívétől. Úgy elfulladt ettől a szótól, hogy csókolom a babámat, mint mikor hirtelen falt és megakadt a szilvás gombóc egyik része a torkán.
Zách pedig üldögélt csak. Kimondhatatlanul nagynak érezte még mindig magát. Hogy honnan ered a Duna, azt nem tudta ő se, de így baltája fokára támaszkodni jó volt. Mintha ő maga is fa meg acél lett volna. Hirtelen Misuka füléhez kapott s rándítással letépte onnan a pityergő lepkéket. S belecsapta a vízbe. S a víz mingyárt tele lett apró hópelyhes porral. S a szárnyak elterültek, aztán beborították őket az apró hullámok. Mivel Misu fülét erősen fogta Zách, türnie kellett, amint elmerült a lepkesereg s gombostűfejszerű buborékkal elszállt az életük.
– Haggyad a fülem, – kérlelte Misuka Záchot s mikor az ujjak nem engedtek, félelem fogta el. Úgy kezdett hirtelen remegni Záchtól, mint egyszer az éjszakától.
– Miért nem mondtad, hogy rossz vagy – nyögte is végül.
– Pedig éppen most akartam neked mesélni valamit. De ha így nyomod a fülem, nem tudok beszélni.
Zách már ingadozott, hogy elengedi Misuka fülét. De nem tudta. Valakit meg kellett félemlítenie az erejével.
Misuka füle kezdte megszokni a kínt s különben is olyan bohó volt ő, mint valami mókus. Szorítsa, ha neki úgy tetszik. Mindig olyan morc ez a Zách. Sötét arccal jár és kel az iskolában.
Misuka is fél Záchtól, dehát mintha éppen ez húzná hozzá. Olyan ez, mint mikor az ember éjjel bátran belebámul a Holdba és kiölti rá a nyelvét. S nem fél juszt se. S ekkor a Hold szépen elkezd vigyorogni, ementáli sajt lesz s ide-oda ringatja azt a kövér pofáját, mintha dudaszót hallana. Ez a Zách is úgy jó Misukához, mint krokodilus a fogpiszkáló madarához. S ami igaz az igaz. Ha Misut püfölni akarják, Zách lassú léptekkel odajön (mikor már Misuból szinte kirázták a lelket): – Engeded el, mondja s beleköp a tenyerébe. Ezt se csinálja senki az iskolába, hogy mielőtt pofont adna, a tenyerébe köp. S ő volt az, aki mikor Mariska néni megkérdezte az osztályt, hogy ki mi akar lenni, ha nagyra nől, azt felelte: – Hóhér.
Mariska néni nagyot nevetett ezen s az osztály, mint a majom, szintén. De Záchot elöntötte a méreg kilépett a padból, odarohant egészen Mariska néni orrához s úgy kiabálta a szemébe: – Hóhér, igenis hóhér.
S mikor a sarokba állították: keresztbefonta a karját, ajkát kibiggyesztette s úgy nézett végig az osztályon, mint a halál.
Ebből a vad állapotból már tudta Misuka, hogyan kell kicsalni Záchot. Nem volt szabad ugyanott tovább feszíteni a húrt. Húzza csak a fülem, majd inkább elkezdek neki mesélni ebből a könyvből. S Misuka szépen felütötte a könyvet és susogva olvasni kezdte: – Hun volt, talán ott se volt, télen, ült egy ifjú pár a már sötétes szobában. Szép kis kályha izzott a sarokban. Olyan piros volt a kályhaszáj, mint a tűzialma. S a bölcsőben engedelmesen, édesen aludt egy kisbaba. A papa és a mama is szinte elaludtak a nagy boldogságtól, de mostan ám kinyilt az ajtó, mostan ám bejött a vén szolgáló, kinek neve Borz anyó. Nincs foga s ezért, ha szól, mintha huzat dörömbölne valahol. Bejött mint az árnyék s csendesen elkezdett nevetni. A kályhában a tüz rögtön sápadtabban égett. S a kisbaba elkezdte mozgatni öklöcskéit s ijedten kapaszkodott a cuclijába. S a boldog apa és anya fölriadt és azt hitték, hogy megijedt. Aztán látták, hogy csak a vén mihaszna Borz anyó és senki más. De mégis végigfutott a hideglelés a hátukon, mikor Borz anyó odahajolt a kisbaba fölé, aztán az ablakhoz ment és kimutatott az estébe: – Hogy hull a hó, mondta huzatos, kísértős hangon – mennyi hópehely… hull, csak hull… – s a rút boszorkány köhögni kezdett, aztán lélekzetet vett és folytatá: – Lelkecskék ezek s megtojtja őket mind a halál. Úgy ám, a halál, bíz a halál. Az én fiam is olyan volt, mint a hópehely s mégis fölakasztották.
S ere a satrafa elment az ablaktól s a hótól, rálehelt a kisbabára, aztán kicammogott.
S az ifjú pár, boldogtalan lett nagyon. Odarohantak aprócska babájukhoz, körülfogták: – Te nem vagy hópehely! sikoltotta az ifjú anya s kijelentette, hogy ő nem tűri tovább a házánál ezt a vén boszorkányt. Ki is ment a ház elé, megmondani neki, hát mit látott? Borz anyón nem volt rajta a rendes női ruha, hanem csak csupasz csontváz volt, vékony, ropogó ujjakkal s rajta libegett a levegőn s fojtogatta egymásután a csöpp hópelyheket. Az egész este teli volt apró sikításokkal, amint kiadták a lelküket.
Visszarohant az anya, becsapta maga mögött az ajtót, keresztet vetett, hát egyszer ki áll föl a sarakból s tipeg ismét elébe: a Borz anyó…
– Hü de borzalmas, – mondta a kis Misu s mindene fel volt dulva és éppen fordítani akart a lapon. Ekkor észrevette, hogy Zách már elengedte a fülét.
Becsukta hát a könyvet s eldült a mohán. Ezt szerette nagyon, félbehagyni a mesét, eldülni a padlón, ágyon, szőnyegen s kitalálni mi lesz a végén. Aztán nyugtalan fejecskéjében másra fordult a szó: – Mondd Zacsi, meg fogsz te nősülni egyszer?… Mert én igen.
Föllobbant benne ez a kép s nem birt neki ellentállni.
– Elmegyek bányásznak. Összeszedek annyi aranyat, meg ezüstöt, meg gyémántot, hogy tele legyen vele egy zsák. Akkor veszek egy szamarat mint Ali baba, arra ráteszem a zsákot, veszek jó revolvert és elkezdek visszafelé ügetni. Átügetek a fél világon, seholse árulom el, mi van a zsákban, ha kérdik, azt mondom: krumpli, viszem a szegény édesanyámnak, aki nagy beteg .. . míg aztán egyszer csak jön felém az úton egy szép lány. Olyan magas lesz mint egy rózsafa. Szegény lesz mint egy fillér s éppen kenyeret meg tejet visz haza a szegény beteg édesanyjának. Én is panaszkodni kezdek, meg a szamaram is, hogy innánk valami kis tejet s ennénk egy kis kenyeret. S erre ő persze rögtön szívesen ideadja a maga részét a kenyérből nekem, meg a szamaramnak. S a tejet ugyanúgy.
Zách hirtelen közbeszólt: – S milyen szeme lesz neki?
– Kék, – mondja Misuka.
– Az nem lehet, – mondja erre Zách.
Aztán azt kérdi: – Hát a szája kicsi vagy közepes?
– Persze, hogy kicsi!
– Szóval a szeme kék, a szája meg kicsi, – ismétli nyomatékkal Zách. – És a ruhája… és a haja?
– A ruhája, mert Piroskának fogják hívni, piros lesz. A haja pedig szőke.
– És az tehozzád megy feleségül?
– Persze. Nem fogja tudni, hogy mi van a zsákban, de mégis szeretni fog, mert olyan messziről jöttem…
– Azért, mert olyan messziről jöttél?
Misuka fölfortyant: – Igazán Zách, betarthatnád a tudod midet. Már régóta kiterveztem ezt s most nem hagyod, hogy elmondjam… Hát rámnéz a kék szemével…
– Nem fog az terád nézni a kék szemivel.
– Miért ne nézne rám, nem vak s akkor én már szép nagy legény leszek, tőled se fogok félni.
– De az nem fog terád nézni.
Misuka félti a fülét. De bosszantja őt ez a Zách. Milyen édes volt elheverni így a füvön s békésen beszélgetni. Milyen tündéri volt mesélni, akárcsak ennek a könyvnek. S milyen jó lett volna békésen ballagni a szép lánnyal a szamár mellett s este, titokban kiönteni a sok gyémántot, hogy hirtelen világos legyen a szoba.
– Mondd Zách, tudod te, hogy mi az, hogy rőzse?
– Ez a szemét fa, – mondja Zách.
– Mert én eddig nem tudtam. De most megkérdeztem egy paraszttól és az megmondta.
De Zách fölállt.
– Mondd Misu, hagyod te azt a lányt békiben vagy pedig nem?
– Szépen! – ellenkezik Misuka, – hiszen úgyis mindent néked hagyok. Most is megettél három almát, meg két karéj kenyeret, pedig mind az én anyukám adta.
– Jól vigyázz Misu, utóljára mondom.
– De hát miért?
– Mert az enyém az a lány. Az én feleségemnek kék szeme lesz, szőke haja s azért fog szeretni, mert messziről jövök. De persze nem szamáron, hanem paripán.
– És azt is Piroskának fogják hívni?
– Igen.
– Hát az enyémet is annak fogják hívni – makacskodik a kis Misu, – különben is csak azért mondod, mert én már elárultam a nevét. S ha azt mondtam volna, hogy Ilonka?
– Az egészen más lány lett volna – feleli Zách –, de Piroska az enyém, azt én már rég kigondoltam. És a gyémántos zsák is az enyém.
Ó nem. Mindent eltűrt Záchtól, mindent, de ezt már nem lehet. Erre a Piroskával való találkozásra már réges-régen gondol s mintha már fogná is a kezét, ha a cselédlányuk azt énekli, hogy csókolom a babámat… és azt a zsák gyémántot se engedi. Ő akarja, hogy ámuljanak, amikor kiönti a sötét szobába, ó, ezt aztán igazán nem adja oda Záchnak.
Itt van a csuzlija, azt szivesen. A vágott végű aranytollat is megkaphatja otthon. De ő már annyira szereti Piroskát, hogy azt aztán nem adhatja.
– Nézd Zacsi, a Piroska igazán az enyém.
– Dobjunk föl egy fillért – mondja Zách komoran –, ha fej, az enyém, ha írás, akkor a tiéd.
Misuka szemei tele lesznek könnyel. Nem, nyögi, ő nem fillérezheti el Piroskát. S hízelkedve felsorolja Záchnak, mit fog kapni, ha békében hagyja a kékszemű lányt.
– Gondolkozhatsz – vág a szavába Zách – míg tízig számolok.
– Csak számolj – vonja vállát Misuka.
És Zách lassan számol. Egy . . kettő… három… Misuka meg csendesen, duzzogva háttal ül neki s apró fejében mászkálnak a gondolatok. Igazán nem szép ettől a Záchtól, hogy ilyen… nem jön el vele többé kirándulni… igazán, hogy igazán… és szól rá a Zách: – Nyolc… adod vagy nem adod –, s fölemeli a baltát… – Nem, – suttogja azért is Misuka, még ha kitépi a fülem, akkor se. S csak bámul bele bátran a levegőbe… Kilenc… hát aztán… Tíz.
– Nem.
A balta megáll Misuka fejében.
S ekkor Misuka legördül s belebukik a forrásba. Mingyárt vörös lesz tőle s a véres víz átfolyik az erdőn.
Zách pedig áll. Övé a kékszemű lány. S a zsák gyémánt. S a fák földig hajolnak előtte, a nap elbújik félelmében s a mesekönyvből kikelnek szolgálni őt a félszemű óriások s a vállukra emelik.
– Piroska! – kiáltja s megforgatja feje fölött a baltát, mint egy indián.
