FÜST MILÁN: HENRIK KIRÁLY!
FÜST MILÁN: HENRIK KIRÁLY!
Igaznézők ti, csillagos fövegeitekkel a város tornyain,
Hiába hajbókoltok az éjszakában a kék holdtányér előtt...
S néztek az éji láthatár borús messzeségeibe... S mi nem
embernek való látomás:
Hiába fürkészik agg, néma szemeitek az örök elmulást, -
Hiába hajbókoltok az éjszakában a kék holdtányér előtt...
S néztek az éji láthatár borús messzeségeibe... S mi nem
embernek való látomás:
Hiába fürkészik agg, néma szemeitek az örök elmulást, -
Semmi sem segít. Hogy itt élt egykor Henrikem, a király, itt
vérzett a szíve,
Ki tanusítja? S itt jártam én is, - hogy lennék utolsó kürt, mely
megfuvatik néki,
Szegény porai hogy attól megremegjenek valahol...
Hisz még annyi se voltam, - gyenge gyertyafény csak az arca
előtt, pislákoló lángomat a fuvalomtól
Egy finom kéz óvta... s már végem is van, nemsokára elmulok, -
Ó hogy panaszlom még mindig e világi futásom, - minek is
jöttem ide?
Hogy porba ejtettem a könnyem is itt... De megbántam én az
életemet.
vérzett a szíve,
Ki tanusítja? S itt jártam én is, - hogy lennék utolsó kürt, mely
megfuvatik néki,
Szegény porai hogy attól megremegjenek valahol...
Hisz még annyi se voltam, - gyenge gyertyafény csak az arca
előtt, pislákoló lángomat a fuvalomtól
Egy finom kéz óvta... s már végem is van, nemsokára elmulok, -
Ó hogy panaszlom még mindig e világi futásom, - minek is
jöttem ide?
Hogy porba ejtettem a könnyem is itt... De megbántam én az
életemet.
Isten veled Henrik! - Zsufolva fut emlékeivel
E kis világ. Oly terhes már. Egy végeláthatatlan tölcsér
Vár reá az utak végén. S amellett semmije sincs.
Hol a múltja? Egyetlen egy nap a zsákmányod dicső emberiség.
Mint lángokból az oroszlán, kikelsz, felépülsz pillanatonként,
még a hangod is hallik,
E roppant morgás... és visszaesel.
De minek a szó? Nincs többé dolgom itt.
Akár az álmodó, a másik oldalamra fordulok,
De nem álmodom már tovább. Mert nincs is mit. Minek a szó?
Hiába mondjátok, én sose voltam.
E kis világ. Oly terhes már. Egy végeláthatatlan tölcsér
Vár reá az utak végén. S amellett semmije sincs.
Hol a múltja? Egyetlen egy nap a zsákmányod dicső emberiség.
Mint lángokból az oroszlán, kikelsz, felépülsz pillanatonként,
még a hangod is hallik,
E roppant morgás... és visszaesel.
De minek a szó? Nincs többé dolgom itt.
Akár az álmodó, a másik oldalamra fordulok,
De nem álmodom már tovább. Mert nincs is mit. Minek a szó?
Hiába mondjátok, én sose voltam.
