KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ZSUZSIKA
álmomba láttalak.
a járda szegélyén,
a téli esőben,
kis utcai lány te,
szőke hajad koszorúba befonva,
búzavirágkék, tiszta szemednek
csillaga lángolt
s épen olyan voltál a sötétben,
mint ahogy álmodod önmagad ébren,
mint ahogy eldicsekedsz, mikor ittál:
«Mint egy vidéki
földbirtokos édes,
kis felesége.»
valami vastag
kendő fehérlett,
mint csitri leánynak,
hogyha a torkát
beköti anyja.
nyilván az álom
jelképisége
(és gyávaságom),
hogy mégse szerethetlek soha téged
s beteg vagy.
hisz még freudista sem vagy,
csak egyszerü, kedves,
jó utcai lányka.
hogy gyönyörü voltál?
hogy visszaidézem
álombeli szoknyád,
búzavirágkék,
nagy szemed, arcod,
torkod körül azzal a furcsa-lidérces,
tiltó lepellel
s ha járok az utcán, vagy irodalmi
vitákba veszek részt a dobogókon,
lehúnyom a szemem,
hogy újra lássalak.