Görög Ilona: AZ EMSE
Görög Ilona: AZ EMSE
Mindenki sírt. Juli mélyen szemébe húzta sárgára öregedett, fehér kasmírkendőjét, vizeskék szemealja vörös volt a sírástól, vékonyszálú, ritkasszőke szempillái a könnyektől összetapadtak és még ritkásabbat mutattak. Nem sírt hangosan, csak a könnyei folytak, azt törölgette a szennyes zsebkendőjével s az orrát fútta néha hosszú szoknyája aljába, de leginkább szipogott, húzta fölfelé az orrába a könnyeket. Nem is szólt. Csöndesen jött-ment, végezte a dolgát, mint egyébkor. Ő már asszony volt. Özvegy asszony. Közönyös. Az életben sok minden érheti az ember lányát.
Annál hangosabban bőgött és káromkodott Marcsa. Vörös róka-képe most olyan volt, mint a parázs. Sovány dereka rázkódott, a torkából sírt, a garatjából, a tüdejéből, a hasából.
– Hogy a rossebb enné ki azt a ronda dögöt, hogy veszne ki a fajja, hogy a mendergetett ménkü csapjon belé.
Még az öklét is rázta-rengette dühében. Úgy látszott, hogy ezt a sírást nem lehet soha abbahagyni. Ebből a dühből nem lehet kigyógyulni Ebbe a bánatba nem lehet belenyugodni.
Marcsa a harmadik lány volt. A barnahajú, hosszú szempillájú Bözsi, egy esztendővel volt csak öregebb nála. Az is sírt, de szépen, nyugodt méltósággal, az ágy szélén ülve. Arca, szája meg sem mozdult a sírásban. Talán csak kissé még összébb fogta szép vonásait a bánat. Úgy ült ott, mint valami szentkép, csak néha-néha mondta halkan, őszinte, belső fájdalommal ő is, mély sóhajjal:
– Hogy a rossebb enné ki azt a ronda dögöt.
Úgy mondta ezt, mintha azt mondaná: «hogy az Isten áldja meg azt a kedves teremtést.»
A tizenhat éves Rozika, a legkisebbik leány, künn állt a disznóól nyitott ajtajában. Sovány gombostűfején pont úgy húzta szemébe a fakósárga kasmírkendőt, mint a Juli, épúgy szítta fölfelé az orrába a könnyeket s a sovány, meztelen, félcipőbe bujtatott lábával egyre rugdosta az emsét.
Az ott feküdt, mozdulatlanul a sárban, türte a rugásokat. Az öreg Körösztös féloldalt állt arrább, a kerítés mellett, mogorván, haragosan, csak azt nem lehetett egész biztosan tudni, kire haragszik, az emsére-e vagy erre az egész mindenségre.
Úgy állt ott féloldalt, mint aki menni is készül, maradni is.
– Rúgd agyon azt a dögöt – üvöltött ki néha-néha Marcsa, még egyre magánkívül. – Rúgd agyon.
– Rúgd agyon – mondta szép, szelíd bánattal Bözsi. Az emse csak feküdt mozdulatlanul.
Agyontaposta a malacait. Azaz nem is taposta mind agyon, csak kettőt. Hatot malacozott, kettőt mingyárt agyontaposott, a többit elvették alóla. Csakhogy a megmaradt négyet nem akarta szoptatni a ronda. Hiába rakták alája, tették melléje, hiába biztatták, hiába prédikáltak neki, hiába ígérték, hogy majd szeretni fogják, hiába etették a rossebbel. Nem szoptatott. Mind a négy kismalac megdöglött.
Az egész faluba tudták már, hogy mi történt Körösztöséknél. Aki csak arra járt, vagy hallott róla, összecsapkodta a kezét és szörnyülködött:
– Agyon kell rúgni. Illyen rossz anya.
Csak Körösztös néni, – a nyanya – kis, összeaszott, fekete parasztasszony, fényes feketében, előrehajolt felsőtesttel, mint aki mindig kíváncsi valamire, meg akar valamit tudni, de óvatosan csak a felsőtestét tólja előre, hátha baj lehet belőle, – csak Körösztös néni ült, mint valami ázsiai kőszobor, a padkán. Nem sírt. Nem is szólt. Csak álszent bánattal hümmögött néha, rosszalóan csóválgatta a fejét s ravasz, apró, fekete szemében sunyi mosoly villangatott. Halgatta-nézte a négy lányát s az urát.
Úgy látszott, a nyanya kicsit az emsével tart.
