BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE
BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE
Válasz egy levélre. – Tisztelt uram, bele kell nyugodnom hogy önnek súlyos kifogása van az Európai Irodalom Története ellen. Csakugyan, a középkori irodalom ismertetésének ebben a könyvben szokatlanul nagy hely jutott. Ami «bizonyára értékelés», s ami önt «valósággal meghökkenti». Nem csinál titkot belőle hogy könyvem e részét bizonyos gyanakvással olvasta. Nincs-e itt «világnézeti reakció»? Ön «nem sok középkori könyvet forgatott». Modern ember lévén, egyéb dolga is van, mint «megemészthetetlen s élettől idegen» eszmékkel tölteni agyát. Manapság úgyis elegen akarják visszahozni a középkor «borzalmait és sötétségét». Nem kéne-e az íróknak inkább minden erejükkel küzdeniök a sötét századok rehabilitálása ellen?
Tisztelt uram, a rehabilitálásra nincs szükség. A «sötét középkor» oly frázis amellyel a modern történettudomány leszámolt már. S ami a «borzalmakat» illeti: mit vethet a mi korunk a középkor szemére? Mikor a legfantasztikusabb középkori rémregény titkai is eltörpülnek már… Azok mellett például, amiket egy mai municiógyár valamelyik alkalmazottja tudhat, s amiket talán halálbüntetés terhe alatt tilos neki elárulni. Nem törhet-e ki bármely napon az öldöklés? Micsoda ártatlanság van biztosítva a legválogatottabb háborús kínhalál ellen, még ha nő vagy gyermek is? S gyilkosság, elnyomás, inkvizició nincsenek-e a békében is napirenden? Nem is valami vallás vagy isten nevében, hanem bevallottan a puszta gazdasági és faji érdekekből…
S mindez a kor hivatalos világnézetének legteljesebb szentesítésével! A középkor kényurai előtt legalább elméletben állt valami korlát vagy szentség. Az ököljog csak gyakorlat volt, nem elv. Azon a sokatemlegetett «sötétségen» át ész és szellem presztízse érintetlen fényben ragyogott. Senkisem hirdette hogy az erő előbbrevaló a jognál, s az «élet» és ösztönök az értelemnél és erkölcsnél. Ön azt írja: «barbár kornak csak barbár irodalma lehet». Igaz ez? Ha igaz: akkor milyen irodalom képzelhető a mi, mai korunkban? Olyan amilyen tényleg létezik. Barbár irodalom; de hát ez ma már majdnem dícséret.
Nincs szó arról hogy egy rövid levélben meggyőzzem önt, uram. Csak a fogalmakat akarom tisztázni. Barbár vagy nem barbár: ön bizonyára inkább választja a barbárat, az erő, élet és ösztönök mai irodalmát, amelyet jól ismer és könnyen olvas, mint egy távoli kor élettől idegen és emészthetetlen «fóliánsait». Noha ez a két jelző: «élettől idegen» és «emészthetetlen», a barbárságnak talán épen az ellenkezőjére utal. S a magas, szubtilis, gyengéd szellemességgel átitatott középkori literaturára nehezen is tudnám a «barbár» jelzőt alkalmazni. «Élettől idegen» és «emészthetetlen» itt többek közt magasat és nehezet jelent. Magasat, nehezet és szokatlant. A mai magyar irodalom ezzel szemben a megszokottságok irodalma. Az «élet és valóság» követelménye igazában valami negativummá vált. Elvégre Dantéban is van «élet és valóság». Sőt nagyon gazdag, és néha nagyon vaskos. De mennyivel több van még benne, mint amit a mai ujságolvasó életnek és valóságnak hajlandó elfogadni! Az ön esztétikája viszont…
Az ön esztétikája minden egyebet legszívesebben kiselejtezne az irodalomból. Többek közt a gondolatot és művészetet is, mihelyt egykicsit komplikált és nehéz. Milyen korlátozó és megszegényítő esztétika! Ön arra hivatkozik hogy nem áll magában: ugyanezt az esztétikát vallja a legtöbb modern magyar irodalmár. Méginkább az átlagolvasó, aki napról-napra jobban elszokik attól hogy az irodalom fáradságot és figyelmet is kívánhat tőle. Itt meg kell állanom; amiről itt szó van, az már nem a középkor. Az egészen modern irodalmi kérdés! S ma talán fő-fő «aktuális ügye» literatúránknak.
*
Pro domo. – Bevallom, egykicsit személyes ügyem is. Ön maga avatja azzá, mikor ez alkalomból – a középkori irodalom «megemészthetetlenségéről» szólva – gratulál könyvem stílusának élvezhetőségéhez. Milyen nehéz lehet ilyen absztrúz és távoli tárgyakról könnyeden és egyszerűen írni! Evvel kapcsolatban elárulja azt is hogy régebbi könyveimet nem élvezte ily zavartalanul. Úgy találta hogy regényeim «kevéssé olvastatják magukat», s verseim nehezek s «gondolatokkal túltömöttek». Szavai majdnem megegyeznek egy legújabb kritikusom szavaival, akinek ugyanaz a véleménye mint önnek. De az ön meglepetése nagyobb. Csodálatosnak véli hogy ép egy ilyen tudományos témájú munkában, mint az Európai Irodalom Története, sikerült oly kifejezést találnom, mely az olvasótól nem kíván «túlnagy» áldozatot.
Nos, ami ezt a «sikert» illeti, annak a magyarázata igen egyszerű: találtam, mert kerestem. Az Európai Irodalom Története az egyetlen könyvem, mely elsősorban propagatív céllal és a nagyközönség számára készült. Itt ép az volt előttem a művészi feladat: könnyű hangon, egyszerű stílusban, s mintegy valami érdekes regény formájában adni a legmagasabb irodalom áramainak rajzát, a legmélyebb szellemi problémák történetét. Sokminden egyében kívül ez a könyv próbát is jelentett számomra, tehnikai kísérletet: hogyan lehet a nehezet könnyen elmondani, hogy az átlagos «művelt olvasó» is megértse? Céljánál fogva szükséges volt ez a könnyű forma. Mert ez hittérítő írás akart lenni, a magas kultúra védelmében, melynek ismerete és szeretete egyre szűkebb rétegekre szorítkozik.
Más volt az eset szépirodalmi munkáimnál. Itt nem nézhettem a közönségre, nem ereszkedhettem le az olvasóhoz. A lirikus nem tanít, csak énekel. A regényíró világa, mint a Teremtőé, nem törődhetik avval hogy értik-e? Ön nehéznek s túl-magasnak találta könyveimet. Bírálóm tanárrá bélyegez, akinek csak az irodalomtörténeti és tudományos munka sikerül. Nyilván épen azért mert nem voltam tanár mikor verset írtam, s csak ott kerestem a pedagógikus könnyűséget ahol egyenesen oktató célom volt…
Én tisztelem a «tanár» nevezetet, s eszem ágában sincs hogy tiltakozzam ellene. De itt nem rólam van szó, s nem is a tanárságról, hanem az irodalomról és költészetről. Mit gondol rólam ön vagy akárki: alig lehet már fontos számomra. De lehetetlen nem törődnöm azzal, mit gondol a mai magyar olvasó és kritikus a költészetről és irodalomról? Ez izgat és megdöbbent. A bíráló nem véletlenül rója meg a «fáradsággal épített» regényt, s a «gondolatoktól roskadozó» verset. Művészet és gondolat teher és bűn már költészetünkben, s az írót ki a nagy Kultúrával még közösséget tart, a fiatal kritika legszívesebben az irodalomtörténet művelésére utalja (mint aki a nem-tetsző operaénekest énektanárnak küldené).
*
Költészet és ostobaság. – Eleget sirattam már a kultúrát, s nem akarok a rögeszme túlzásába esni. Jól tudom hogy a csúcsokon, az irodalom «magaslati helyein» művészet és gondolat még épen nem meghaladott dolgok. Nem a nagy kritikusok proskribálják őket: csak az aprók. Akik műveletlenek és tájékozatlanok… Az ember szinte azt kérdezi: hol élnek ezek és mit olvasnak? Sohasem hallottak, mondjuk, Paul Valéryről? Miért épen a magyar versek tűnnek föl előttük olyan nehezeknek s «gondolatoktól roskadóknak»? Nem sokkal nehezebb és kultúrával átitatottabb-e egy mai standard angol vagy francia vers – akár egy Babits-versnél is? Hogyan lehet még ezt is sokalni? A nyugati regény megújítja a műfajt, lerontja az elbeszélés és esszé közti határt, kitervelt építéssel biztosítja a visszhangokat és perspektívákat. Legnagyobb remekei csöppetsem spontán írásművek vagy könnyű olvasmányok. Modernségük s irodalmi jelentőségük épen az intellektuális komplikáltság. Nem illenék-e erről is valamit tudni a kritikusnak? Miért bűn ha a magyar író az európai literatúra élcsapatával tart, vagy azt néha talán meg is előzi, ahelyett hogy unalmasan nyűné tovább a könnyű naturálista sablont?
Mert könnyüség és érdekesség épen nem azonos. Hacsak nem a gyengébbek számára.
De ami értéknek számít a külföldi íróban, az, úgylátszik, teher és hiba a magyarnál. Irodalmunk «apróbb» kritikusa nem mér egyenlő mértékkel. Mélyre hajlik a Thomas Mann nehéz és stilizált biblikus tárgyu regényei előtt; a magyar írótól azonban megköveteli hogy csak a «körülöttünk levő» valóságot ábrázolja, annak is csak az alsóbb emeleteit, azt is a lehető leglaposabb naturálizmus formájában, minden művészi vagy intellektuális megépítés nélkül. Tisztelettel beszél Proust magas és tanulmányszerű regényírásáról; de ha magyar auktor próbálna hasonlót, bizonnyal a tanári katedrára küldené. A franciának vagy angolnak szabad műveltnek és művésznek lenni. A magyar azonban maradjon ostoba, maradjon őserő, mert máskülönben még a «költő» nevet is elveszik tőle.
Azt lehetne mondani: az «apróbb kritikus» nem fontos. De nem ő képviseli-e az irodalmi közvéleményt? Amíg áhitatosan követi és népszerűsíti a kor legmagasabb irodalmi eszméit: hasznos munkát végez. Annál veszélyesebb ha megreked egy félmult kor népszerű babonáiban. Ő a többség; a publikum rá hallgat, kivált ha a megszokottat és könnyűt hirdeti, s ő maga is könnyű. Önben, tisztelt uram, (hogy egészen meg ne feledkezzem önről) ezeknek az «apróbb» kritikusoknak nézeteit látom viszont. A kritika azelőtt feladatának hitte a közönséget a nehezebb magaslatok felé vezetni s mintegy a «kulturára nevelni». Azt a kritikát, mely ellensége a nehéznek és kulturáltnak, csak a mai magyar szellem szülhette meg. Valóban nemzeti gyökerei vannak: egykicsit még a Koppány-szellem folytatása, mely történetünk egész folyamán hősiesen ellenállt Nyugat kultúrájának, s még Petőfiben is csak a vadzsenit tudta méltányolni. De ne áltassuk magunkat: ez a kultúraellenes undercurrent az egész Európa mai irodalmában ott lappang. Legfeljebb nem jutott még másutt oly népszerűségre és tekintélyre mint nálunk, ahol tradiciókra támaszkodhatik. De mindenütt gyűlnek már, jobbról és balról, a kultúrát veszélyeztető hadak, gyűlik az ár, mely elől csak ama kevés «magaslati hely» van immár tökéletesen védve.
*
Miért nehéz a jó irodalom? – Aki a nehéz irodalom jogait követeli, bizonnyal népszerűtlen szerepre vállalkozik. Miért legyen az irodalom nehéz? A tény az hogy a magasabb irodalom, első jelentkezésekor, majdnem mindig nehéznek és komplikáltnak tetszik. Egy új irodalmi alkotást «nehézkessége» címén gáncsolni mindig veszélyes. Az idő megszégyenítheti a kritikust. Ami az egyik korban nehéznek, sőt érthetetlennek tűnik föl, azt a következő nemzedék magátólértetődőnek találhatja. Az idő hozzáerősödik, mint a görög atléta a bika súlyához, melyet még borjú-korától kezdve mindennap fölemelt.
Mi teszi egy irodalmi alkotás könnyűségét? Többnyire a megszokottsága, az hogy az ismert irodalom sínein megy tovább… Minden újítás, gondolatban úgy, mint konstrukcióban vagy stílusban, meghökkent és megnehezíti az olvasást. Rá kell csak gondolni az Ady-korszak irodalmára, amikor valamennyiünket «érthetetlenségünk» miatt támadtak és gúnyoltak, csak azért mert újat és szokatlant hoztunk.
Bizonyos esetekben a nehezen-érthetőség vádja csak jót jelent a mű értékére nézve. Az hogy ez a vád régi időkben ritkábban hangzott el mint manapság, nem azt mutatja mintha az irodalom régibb alkotásai könnyebbek lettek volna a maguk közönsége számára, mint a maiak. De a közönség, és a kritika alázatosabb volt és tisztelettel teltebb az irodalommal szemben. Dante nehéz költő volt a saját korában is, hisz még életében kommentálták, akár ma Paul Valéryt. De senkinek sem jutott eszébe érthetetlensége miatt támadni őt, mint Paul Valéryt. Tisztelték a költő jogát arra hogy nehéz legyen. Ezt a jogot nálunk még Kemény és Madách idejében is tisztelték; legfelebb a közönség vett boszut, avval hogy nem olvasta a nehéz Kemény-regényeket. A kritika még nem azonosította magát a közönséggel. Fölötte állt és leckéztette.
Többnyire a nehéz műveknek fogta pártját. S többnyire igaza volt. A régiek azt mondták: «Ami szép, az nehéz». Még pontosabban lehetne mondani: ami gazdag, az nehéz. Némely mű elveszíti súlyát az idők árjában. De a legnagyobbak, a legdúsabbak, mindig megőriznek valami nehézséget. Hamlet sohasem válik magátólértetődővé. A nagy alkotások élvezéséhez mindig odaadás és áhítat kellett. A súlytalan remekmű problémáját csak korunk oldotta meg. Ez modern találmány. Ezek olyanok mint az ál vasgolyók, melyekkel a bohócok dobálóznak a cirkuszban: kívül fontosak, belül üresek.
*
Irodalmi aktuálitások. – Ebben a pillanatban egy egész halom ilyen ál-súly hever előttem: óriási «regénykolosszusok», «hatalmas alkotások», csupa «nagy magyar mű», amilyeneket ez az év, vagy csak a könyvnap is, egy csapásra annyit produkált, mint máskor egy évtized sem! Csakugyan nagyon könnyűvé kellett vállnia irodalmunknak, ha ezt az iramot győzi! Nem feltünő-e hogy épen manapság, mikor az írók a közönség közömbösségéről s az olvasók pénzhiányról panaszkodnak, íróasztalomat olyan könyváradat önti el, mint még talán soha? Melyiket olvassam? mert valamennyire nem lesz időm soha. Szinte félelem fog el ha rájuk nézek. Ez az a fajta «nehéz irodalom», amely elsősorban fizikailag nehéz, mert egy-egy ilyen mű oldalszáma a hétszázon alul alig áll meg. Terjedelmük époly ijesztő mint sokaságuk. Rég volt az mikor az ember még számon tarthatta minden jelentős művét a honi könyvpiacnak. Valamikor az volt a panaszom hogy oly kevés a nagy regényremek a magyar literatúrában. Ma az a panasz hogy sok. Különös gazdagság, s egykicsit ijesztő, akár a rák, vagy az elefantiázis. Ami legjobban megdöbbent, az hogy ezek nem «rossz» könyvek; majdnem valamennyit jónak kell mondanom, ha beleolvasok. Nem rosszak, csak könnyűek. Az idők árjában szét fognak foszlani, mint a rongypapír a vízben. A kritika remekművekként magasztalja őket. Ha egy ilyen hét-nyolcszázoldalas regénykolosszus csakugyan remekmű, el lehet-e intézni avval hogy remekműnek deklaráljuk? Nem kellene-e az ilyent folyton emlegetni, felszínen tartani, hatását állandóan figyelni és segíteni? Ezek azonban jönnek és eltűnnek…
Elszédülök, szeretném megvetni valahol a lábam, keresem az elveket, melyekre ez az irodalom támaszkodik, az irányt amely felé halad, amelyben talán bizhatok… Az ifjúság felé nézek, amely kezd a sajtóban hangot adni, neveket látok köztük, amelyeket ismerek, melyekhez nagy reményeket fűztem. Barátaim figyelmeztetnek, hogy az ujságokban egy nagy irodalmi vita zajlott le; s már gyűlnek is asztalomon, a nagy könyvsulyagok mellett, a hirlapkivágások és folyóiratszámok. Miről szól a vita? milyen elveket tisztáz? micsoda új sodorba viszi az irdodalmat?
Ahogy az egymásra rakott papírszeleteket lapozni kezdem, szédületem még nagyobb lesz, mint a könyvóriások közt. A könnyűség érzése itt is tart, és mintha egyáltalán nem is irodalomról lenne szó. Mintha semmi, ami par excellence irodalmi érték, nem számítana már: nem is igen esik említés róla. Maga a vita sem irodalom már, hanem élet, a szó legrosszabb értelmében; azaz harc, személyek harca, és csetepaté. Mikor Illyés Gyula lírai fölhevüléssel mondta el látomásait és tapasztalatait a dunántúli magyarság sorsáról: az irodalom volt. De mikor arról van szó hogy Ignotus például «impresszárió» volt-e vagy sem? s Németh László antiszemita-e? ez nyilván élet és politika. Hogyan mehetnek bele kitűnő, s nagyobb harcokra született szellemek, kritikánk ifjú s idősb bajnokai, oly dolgok vitatásába, amikre fölénnyel kellene nézniök, mint férfiaknak a gyermekek játékára? S amikről nem is beszélhetnek mást mint mindig ugyanazt, előre tudott, s szerepe szerint kiszámítható dolgokat?
De ez mégis könnyű és érdekes, mert, ahogy mondják, írók helyett emberek beszélnek, egymással csatázva, s óhatatlanul kimutatva gyarlóságaikat. A pörlekedés könnyebb és érdekesebb, mint az ének: ahogy már Dante tudta.
Ez az «irodalmi vita» Magyarországon.
Mindenki tudja hogy Ignotus nem volt «impresszárió», hanem költő és kritikus, a legkülömbek közül, s Agamemnona annak a gárdának ahol Ady mint Achilles állt ki. Én tisztelem Ignotust, s több más résztvevőjét is ennek vitának: de a vitát magát nem tisztelem. Ez hát az irodalom fontos szempontja minálunk? ez az irodalmi ítéletek alapja? A napokban magamról is azt olvastam hogy antiszemita vagyok, mert az Európai Irodalom Történetében azt írom hogy az Ószövetséget kevésbé érzem európainak mint az Evangéliumot; sőt azt is olvastam hogy a Halálfiai antiszemita regény. Mit szól ehhez ön, uram? (hogy el ne feledkezzem önről.) Ez nem irodalom, hanem élet.
