I.
I.
A sarokban jó meleg volt, Fedor ott állt a kisablak mellett. Ujjával csíkokat kapart a jégvirág-mezőre s azon kibámult a havas udvarra.
A pipa szelelt, a fahasáb pattogott a kemencében.
Fedor jól érezte magát. A katonaságtól már megszabadult s biztosra vette, hogy fegyvertelenül éli át további életét.
Az asszony a tehenet feji most. A kövér hópillék csendbe párnázták a világot. Néha a tehén farkcsóválása hallszik át a fafalon. A deszkakerítés majd földig rogy a hó pehelyterhe alatt. A kerítés mellett a behavazott körtefánál egy kis fehér emberkupac ágál. Csizmája egészen besüppedt a sziromszőnyegbe. Rövid kabátkájában szorgalmasan hajolgat s növekvő hóhengereket gurít a körtefa elé egy kis dombtetőre.
Az emberkupac arca kipirult, s vérvörös kezét is ugyan fujdogálja meleg lehelletével.
Az asszony kiállt az istállóajtóba, onnan kiáltotta a fiának: Ivánkám, elég már a hóemberből, menj csak be a házba megmelegedni.
– Nem anya – kiáltotta vissza a csizmás asszonynak a fiú s feltette a nagy gömbfejet a hóhengerre. Az asszony visszament a tehénhez, nem ért rá Ivánkával sokat törődni.
Fedor csak állt s bámult a hópelyhekbe. Jó volt állni s csak bámulni. Jó volt pipázni s hallgatni a fahasábok ropogását.
Hiába, a paraszt itthon, a maga házában nagy úr mégis.
Egyszerre a szél is elkezdett fújni. Késő délután lehetett, hány óra, nem tudja senki, nem érdekel senkit.
Ivánka arcát teleköpte a szemtelen szél hideg maró hóval. Ettől jobban megijedt, mint báránybőrködmenes anyjától. Otthagyta szoborművét s hanyatthomlok futott neki a faajtónak. Jól megdöngette dermedt kezével s boldog volt, mikor a faajtó megnyilt.
Gyorsan becsapta belülről s hátát is nekivetette Iván, mintha az ördög akarna itt befurakodni
Megpillantotta az apját s nem értette, hogy mért bámul tovább a levegőbe, mért nem segít nekifeküdni az ajtónak.
Aztán Ivánka a kemence szájához lépett, lerázta csizmájáról, kabátjáról, sapkájáról a havat, amely ellenállás nélkül megsemmisült.
A keze rettenetesen sajgott, apja sem akart ráhederíteni. Úgyhogy igen célszerűnek látszott egy kis ordításba fogni. Nem árthat, ha anyja odaát a tejesköcsög mellett is meghallja, hogy van neki egy Ivánka nevű fia.
Jó kemény teletorokkal engedte meg a kölyök a sírást és könnyes szemmel bámult meggémberedett öklére.
Az apja is szóra kényszerült eképen: Fogd be a szád! Hallod, Iván!
Iván még hangosabban folytatta a bömbölést.
– De mikor úgy ég az öklöm, apa!
– Úgy kellett! A hóember megharapta a kezedet.
– Nem is igaz – felelte a hótócsa közepén Iván s a fejét vakarta. – A hidegtől van, megfagyott a kezem.
Erre már az apja is hajlott, letette a pipáját a lócára, odalépett a tócsába, rálehelt a rákvörös mancsokra s dörzsölgetni kezdte.
A szél egyre fokozódott. Olyan hegedülést csapott a kéményben, amelynek csodálata még Ivánkát is elnémította.
Nem tetszett neki ez a sok furcsa hang. Ég és föld egyformán szürkésfehér volt.
Mi van a hóemberemmel odakünn – gondolta a kölyök és kinézett az ablakon.
A hóembernek nem volt feje.
A szél leverte a törzsről a szép gömbölyű fejet.
Iván tudta, hogy a szél csinálta e gazságot, hiszen jól hallotta kintornázását és röhögését a kéményben.
De azért mégis elkeseredett rivalgásba tört ki ismét, megújult erővel.
– A zsiványok leütötték a hóember fejét, a zsiványok! – üvöltötte s csizmája orrával megrúgdalta a fafalat.
– Szamár vagy – felelte Fedor s kinézett a lócán térdelő fiú fölött az udvarra. – Nem zsiványok csinálták, a szél csinálta.
– De zsiványok csinálták, apa, te katona vagy, lődd le a gazembereket.
– Jó, majd lelövöm – mondta a pipás ember és arra gondolt, hogy a puskája jó mélyen el van ásva a krumpliverem aljában.
De úgylátszik, Iván ma nevéhez méltó akart lenni, vagy pedig a zsivány szóval barátkozott meg túlságosan a nyelve.
– Most lődd le a zsiványokat, míg nincs este – osztotta ki parancsát a zömök emberke.
Fedor csak pöfékelt.
Mikor az asszony a sajtárral belépett, a csemete végsőkig fokozta az ordítását. A szél egyre erősödött s most már a derekát is lesodorta a hóembernek.
Iván az ablakot ütötte öklével: Zsiványok, zsiványok.
Az anyjának most már elég volt. Odalépett és hátulról egy meglehetős nyaklevest mért le Iván piros fülére.
– Majd adok én neked, a szentek előtt gyalázkodni. – S tisztelettel tekintett a falon köröskörül helyet foglaló apostolokra.
Most már Iván nem káromkodott tovább, csak anélkül sírt, sírt keservesen.
Az apja ölébe vette s elkezdett a fülébe duruzsolni: Nézd Ivánkó, nincs baj. Holnap csinálok én neked egy igazi télapót. Nem hóból lesz, igazi jégből. Úgy fog csillogni, mint a gyémánt, átlátszó lesz, mint az üveg. S azonfelül járni is tud majd és beszélni. Senkinek még ilyen jégembere nem volt, sem Európában, sem Ázsiában.
Iván megnyugodott, hirtelen el is álmosodott. – Be ne csapj, apa – csak ennyit mondott s máris elfogta az édesálom.
