II.
II.
A hómezőn egy katona futott fel a dombnak. A dombtetőn megállt, szembenézett a viharral. Falut keresett s minthogy nem talált seholsem, lankadtan vonszolta magát a magas hóban.
Csend volt végestelen-végig. Hallani lehetett a szűz hókristályok csilingelését, ahogy egymásnak ütődtek és összecsendültek.
Fegyvere nem volt a katonának. Karján, vállán, sapkáján ujjnyi vastagon tapadt a hó. Nehéz bakkancsát úgy dobálta előre folytonosan, mint ahogy az utakat dögönyözik.
Nem lehetett orosz katona. Az minek is csavarogna ilyenkor, a hó-rónán, e pokoli mennyországban? Valami szökevény fogoly lesz a szerencsétlen, szegény fehér patkány, úszik a tengeren, míg föl nem veszi valamelyik hajó.
Most már nem bánta, előre halad-e vagy körben visszafelé, fő, hogy faluhoz érjen mielőbb, mert nem bírna el még egy éjjelt ilyen szélben.
Megpróbált háttal előrehaladni, hogy ne marja arcát a havazó tűszúrás. De így meg a tarkójára fagyott a hó.
Óriásira táguló vörös karikák rúgóztak folyton előtte. Úgy érezte, hogy hamarosan megvakul.
Lábanyomát percek alatt behavazta a hó.
Szája lihegve gőzölgött s ő ment, csak ment, mert félt a farkasoktól.
Úgy emlékezett, kisfia van neki otthon, a Duna mellett. Évek óta nem látta. Hogy sírna örömében, ha megláthatná.
Ha Tibi fia most látná, megijedne rettentően a tatárkülsejétől.
De hol van a Volga a Dunától! Hol van ennek a határtalan télnek a vége!
Egy kis folyó partján állt most a katona. Mindegy, hogy hómező vagy folyó, ez igazán nem izgatta. De a fene tudja, melyik folyó ez. Honnan, hová folyik. Nem ugyanaz a folyó-e, amelyik a fogolytábor alján hömpölygött? Mert akkor még nem volt befagyva, mikor átvetette magát a szöges drótokon.
Mindegy. A folyón át kell menni. A túlparton dombok vannak, azok között bizonnyal egy kis falu bújik. Semmi nyoma nincs itt ennek. De úgy érzi mégis, valahol kell már lenni emberi tanyának.
Leült a dombtetőn, de menten felállott, mert érezte, hogy elalszik rögtön.
Lázas, friss izgalom fogta el. Az ösztön sikoltozni kezdett benne. A folyón át kell menni. Várni nem szabad. Nem szabad várni, nem szabad, mert este lesz mindjárt.
Megrázta a hátizsák szíját a vállán s lelépett a folyó havára. A hó alatt kemény jeget érzett. Futni kezdett a túlpart felé, mert úgy sejtette, hogy akkor könnyebben ér át. A dombok elfogták a szelet, szinte meleg volt a folyó tükrén. Csak ne volna olyan szédületes csend, hogy a dobhártya szinte beszakad tőle. Szélesebb a folyó, ha az ember ott vándorol a tükrén egymagában, mint ahogy fölülről, a partról látszik. Szélesebb, de ha óceán is, át kell rajta jutni.
Fut a túlsó part felé, ahol a hó magasan meggyűlt a jég fölött. Új szárnyra kapott, a szél is elállt, oly könnyű minden, oly súlytalan.
Már a túlpartig ért a katona, térdigérő hóban gázol, még egy-két ugrás és a dombra jutott. Ám valami roppant, a hó mélyén a súlyos bakancs alatt és ő besüpped mélyen, még mélyebben. Érzi, hogy vízben van, derékig a folyó vizében. Mindez rövid pillanat csupán, de ép elég idő gondolni életre, halálra, asszonyra, kisgyerekre, rubelre, ami a hátizsák rekeszében van.
De a lába feneket ért. Lehet menekülni s ahol lehet, ott kell is menekülni.
Megfogózik a hóból kiálló fűzágakban s óvatosan kikászolódik a vízből.
No hiszen mindegy, havas-e az ember vagy vizes, egészen egyre megy.
Csak föl a dombokra, csak föl a mezőre. Csak előre, mert este lesz s ez a fehér este rosszabb minden fekete estéknél.
Csak föl a dombra, csak föl a hóra. Hadd fújjon a szél, hadd kavarogjon boszorkánytáncban a szél.
Mert ott egy falu már a dombok alatt, ott vannak a fekete csíkok a hóban, kerítések, ablakok, kutak fekete csíkjai.
Füst is száll, némely kéményből, némely ablakból fény is pislákol.
Futvafut a faluig és este van már, mire beér.
