HAJNAL ANNA: FORRÁS MELLETT…
s kezemet hűsítve nevető ivekbe pendülsz,
fáradt szivem
zenéddel ringatod, lágyan pihen.
elfeledt emléke sok ilyen csendülő képnek,
gyermekkorom,
lendülő íveden visszaoson.
tündöklő vízsugár s száz fehér szirommá bomlik
s lábamon át
zöld-mohás mederben siet tovább.
pedig már alkonyul – távolabb lenn a patakban
gyapjumosók
éneke csattog mint távoli csók.
a kanyaron túl, ott a fák közül száll fel az ének,
– itt vannak már,
parton a sok magas fűzfa kosár.
szoknyájuk feltűrve, válluk megfeszül az ingben
amott az öreg
nézi a bíboros eget s vizet.
köveken át fut a víz, csörrenő fehér kavicson
csillag ragyog,
be jó hogy most hazaindulhatok –
gyönyörű hajdani táj, felébredsz befogadsz engem
s ki téged idéz
áldott légy csendülő forrás te gyógyító kezembe símuló tündéri kéz.