REMÉNYI JÓZSEF: VERS
Köszöntöm kinyujtott karral, hogy megölelhessem fájdalmát,
A mosolytalan szépséget a céltalan szenvedés útján.
Megnézem azt is, akit nem látok, s tűzbe mártott kézzel kérek bocsánatot,
Amiért bútoraim vannak, s neki nincs hol lehajtania a fejét.
Arra is, akinek a könyv teher volna, ha otthonában disznek szánná,
S bűnbánóan beismerem, hogy betűktől kábultam el, amikor ő gyötrődött.
Felemelem a végzet csatornás útjáról s szívemhez szoritom rongyait,
Mert nem kell pihenést koldulnom, s neki csak koldus-kenyér jut.
Izzadt testek mohó gyönyörűségére a megvásárolt öröm hajlékában,
S könnyeimmel mosom tisztára a megvert életet a magam ágyának tisztaságára emlékezve.
Akikben a szin sohsem ért meg képpé a szürke közöny keretében,
S teljesületlen életükben a remény kopott vászonná züllött.
Romboló emlékek szakadnak fel bennem, gáttalan érzések,
Reménytelen tiltakozás, amiért számosan a puszta földön hevernek.
Kiemeli a hang ruhájából a lélek testét s nem ijed meg tőle,
Csak odaadhatnám hangom azoknak, akik lélek-Tihany nélkül élnek.
Kötött formába szorithatom s igaz rimmel diszithetem,
De legyen szabad vers, inkább szabad vers a börtön-sorsban.