FENYŐ LÁSZLÓ: HARMINC UTÁN…
kuckóra vágyik, meghúzná magát,
kóborkutya-sorsába belefáradt,
társait únja, a füstös dumákat
s padlásszobáját, a «bohém-tanyát».
virágait, számolja hajaszálát:
gyér kincsek… és nehéz tükrökben őrzi,
de csak pusztul-vész, számlálni se győzi
s homloknak becézi tar koponyáját.
festményen jobban tűri el a zöldet;
szinészlányok és táncosnők helyett
aranyhalakat gyüjt vagy bélyeget
s olykor már maga is elhiszi: bölcs lett.
szemközt, jövője dermed a falon
és látja magát reszketeg szegénynek,
krumplin-motyogó szegényházi vénnek
s fülledt párnájába sír: Irgalom!…
és ágyba hull, miként halálos-ágyba,
a régi jó biztonság messze-pártolt,
az ember fél egyedül a haláltól
s példát idéz… tünődik… csonka pálya…
az árnyék nő… fogy a remény… öregszel –
nézd, mint reszket a szélben a cseresznye,
azt reszketi: valamit még lehetne,
most vagy soha, tenni az életeddel.