VÁRNAI ZSENI: ÖREGANYÁM: ÁLOM…
mindétig rettegek
s álom öreganyám százrétü szoknyáját
fejemre terítem,
köribém kerítem:
ne lássam a napfény jeges hasadását.
magzat, mikor érzi,
hogy meleg búhelyét immár ott kell hagyni,
s viaskodik váltig
perce szakadtáig,
éltető fészkén, hogy lehessen maradni.
csak visszaesengem,
azt a lágy, mennybéli eszméletlenséget
s ha mégis ébredek,
rívok, mint a gyermek,
mikor elhagyja a boldog anyaméhet.
szakadni a létre,
mintha sejditené, mi sors vár reája,
én is tudom, reggel,
mire eszmélek fel,
nem örömre, ámha csúf vesszőfutásra.
többé ne szenvedjek,
öreganyám álom, fujd el mécsvilágom,
itass meg máklével,
legyen mindig éjjel,
minek botladozzam künn a napvilágon.