HATODIK DÉLUTÁN
HATODIK DÉLUTÁN
Belleville, Ménilmontant. A külvárosok.
A Marais mögött, a csatornáktól Montmartre-ig félkörben ereszkednek Párizsra a lankás keleti külvárosok. »Belleville: szép város!» kiáltott fel a középkori vándor a Belleville utcai kapaszkodó táján, lepillantva a messzi Párizsra. A kilátót azóta elborították a munkás bérkaszárnyák és proli szállók, de a bellevillei nép ma is úgy tekint Párizsra, mint egy távoli, szép, idegen városra. Belleville, Ménilmontant magasan fekszenek és tiszta időben Versaillesig lehet látni. Onnan közeledtek 1871-ben a testvérgyilkos kormánycsapatok…
Holott a város gyökerei ebbe a gyötrödő, kültelki ővezetbe is mélyen belenyúlnak. London úri város, ha a szegénye millió is; Párizs a nép városa, amely a középkorban vörös sapkát húzott egy király fejébe s története mindig akkor fordult egyet, amikor a kültelek betört az úri városba. Százezrek robotolnak a keleti végeken, de a boldogság akarása, az egyetlen francia tömeg-fanatizmus mégis ezen a vidéken látszik meg a legjobban. Az idevaló asszonyok arca nappal mindig fáradt, de a napi munka után este olyan szépen festik magukat, mint az Étoile környéki nők. A férfi meg olyan hamisítatlan tájtípus, ordítóan párizsi ősfajta, hogy már a szomszéd városkában is ujjal mutatnak rá. Kemény kalapja alól kivillan pomádés fekete fürtje, a szűkre szabott ruha atléta felsőtestére feszül, szájában cigarettacsutka, félig behúnyt, kegyetlenül csillogó szemmel áll a járda szélén s szaggatva, rekedten veszekszik. Mindig a becsületén esett képzelt sérelmet mossa. Úgy tudom, Maurice Chevalier is Ménilmontantban kezdte az énekes pályát.
A felnőtt francia nemzet a párizsi kültelken megmaradt kamasznak. Parigot de Paname! Egyűgyű humorú, szenvedélyes, gyöngéd és kegyetlen plebejus, nem férkőzhetik a rideg polgári köztársaság szellemi vagy vagyoni kiválasztottjaihoz, sokkal magárahagyottabb, de sokkal vakmerőbb is, mint más ország szegénye. A forradalomban éppen olyan önfejű, mint a francia baka a háborúban: a riadóra talán százezren tódulnának az utcára, talán száz se fogna fegyvert. Isten tudja, hogy mit rejtegetnek a jövőre. Kinyitják a rádiót. Moszkva tiszta franciaságú előadásait hallgatják: a szabadság egykori spontán hőséből kezdő tanítvány lett. Vajjon évszázados küldetésüket felejtve, legközelebb idegen istenekért akarnak vérezni? A parlamentáris polgári köztársaság ma keveset törődik velük, a párizsi külvárosok gondozatlanok, mocskosak, s csak a nép ősi ösztönös emberségén múlik, hogy az ember szíve mégis földerül köztük. Ők élnek «a párizsi háztetők alatt».
Térjünk be, szívem ebbe a kocsmába s kóstoljuk meg a Villette-i fehér bort.
