CS. SZABÓ LÁSZLÓ: HÉT NAP PÁRIZSBAN • Úti kalauz felnőttek részére | Nyugat 1908-1941

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: HÉT NAP PÁRIZSBAN •
Úti kalauz felnőttek részére

Je ne sais d’assurés dans le chaos du sort
Que deux points seulement: la souffrance et la mort.
Tous les hommes y vont avec toutes les villes
Mais les cendres, je crois, ne sont jamais steriles;
Si celles de Paris, un jour, sur ton chemin
Se trouvent, pčse-les et prends-nous dans ta main,
Et, voyant ŕ la place une rase campagne
Dis: le Volcan a fait éclater sa Montagne.

Alfred de Vigny

Néha leírom a tűzhelyet, ami nincs, a mások gyerekét s fiatal házasok civódását, amit magamban játszok el. Szegénységünk ellenszere, toll: asszonyhoz segítettél; mint a jó király aki országos vándorútján egész népét kiházasítja. Szóltál a tücsök helyett, sütöttél az ágylámpa helyén, édesen beszéltél, mint a legjobb asszony. Segíts még egyszer rajtam. Itt a nyár, szeretném Párizsba szöktetni s rád bíznám magunkat, mint Andersen legénykéje a sorsát a repülő bőröndre.

A toll: Mutasd előbb a párizsi könyveid.

A felső sor ősi könyvkiadó és író családok emlékezései. Champion gyerekkorában Anatole France térdén lovagolt s a környékükön nyomdász papája volt a legelőkelőbb polgár. Erről szól a könyve. Daniel Halévy párizsi tájrajzában még egyszer bejárja a kiterjedt fővárosi rokonság otthonait: Léon Daudet emlékein felváltva suhannak át apja tabetikus árnyéka s átlőtt fejű fia véres kisértete. Emitt egy jómódú gyerekkor története a hetvenes évekből. Fehér bajúszú, katonás bácsi közeledik a Champs Elysées-i játszótérre s beülteti unokáját a szamárfogatba. Ez Lesseps papa, a Suez-csatorna megfúrása után s a Panama-botrány előtt! Mellette egy másik gyerekkor 1910-ből. Fiatal proletár írta, aki vasárnaponkint Jaures-t hallgatta a vincennesi réten. Aztán egy csodálatos kép a háborús hisztériából ocsúdó városról: Paris de France.

A toll: Régit mutass.

Sebastian Mércier ujságírói remekművéből, a Tableau de Paris-ból tájékozódott Goethe a soha nem látott városról. Szomszédját, a Paris-Guide-et korabeli híres párizsi írók írták az 1867-es világkiállitáskor. A kalauz előszava egy száműzött költő remeke, aki víziós messzelátásával a párizsi kiállítás fölött egyenesen az Emberiség eszméjére látott. «A XX-ik században egy rendkívüli nemzet fog élni» – szól a bujdosó a Baedeker előszavában. «Nagysága nem akadályozza meg, hogy szabad legyen. Híres, gazdag és gondolkodó lesz s az emberiség többi részei iránt békeszerető. Az idősebb nővérek gyöngéd komolysága tölti el… Egy olasz-német, angol-orosz, porosz-francia csata úgy tünik föl majd előtte, mint előttünk a pikárdok s burgundok csatája. A háború hallatára vállat von, mint mi az inkvizícióra…» A nemzet neve Európa s fővárosa Párizs. Így képzelte a vátesz.

Némelyik könyvet föl sem vágom, csak a képeit nézegetem. Úgy látom, Párizs sokat változott a századok alatt.

A toll: Párizs megváltozik, de renyhe bánatomban
Nincs rezzenés! Kövek, állványok, új falak,
Ódon külvárosok: jelképpé válnak nyomban,
S rám dús emlékeim kősúllyal omlanak…

Éreztem, hogy az asztal e szavaknál fölemelkedik. Elindultunk.

Bécs, Ostbnhf. – Paris, Gare de l’Est.

Míg a vonat a keleti pályaudvarról a nyugatira tolat, a Belvedere-parkon át benézünk Bécsbe. Egy császári tájkép tárul Maga elé: a nyesett belvederei fák végében fejedelmi istállók húzódnak, a városból csak zöld kupolák látszanak. Szavoyai Jenő innen nézett a birodalomra s Ferenc Ferdinánd a monarchiára. A melankólikus kert utolsó, bizalmatlan gazdája a terraszon sétálva sokszor szidta hazámat s talán a hitvallásomat is gyűlölte. Harag nélkül gondolok rá, ő volt az «átkos Bécs», amelytől túlbuzgó hévvel féltettük a magyart. A sors, mely végzett vele, most a sír szélén lebegtet minket is, nyelvünket s véreinket egyformán. Ezért van, hogy amikor Nyugatra menve benézek az elhagyott Habsburg kertbe, egy percig örökké Erdélyre gondolok.

Ez a Kärtner-strasse, amelyet a Váci-utcával együtt emlegetnek. De a Váci-utca rituális társadalma hiányzik a finom üzletutcából, itt csak a kirakatok tündökölnek s nem azok a daliás naplopók, akik történelmi nevüket megcsillogtatják a déli napon. Egyik mellékutcáját az Ég Kapujáról nevezték el. Himmelpfort-, Stoss im Himmel- és Mariahilfer-strasse! Azt hiszem, szívem, hogy a bécsi utcákat gyóntatóatyák keresztelték el! A Dómnál taxiba ülünk s kimegyünk a nyugati pályaudvarra.

Salzburgban ismét szitál az eső. Lecsatolják az étkezőt s a homályban a kocsikerekeken kalapácsütések közelednek. Most kopogtatják le a színházban a Don Giovanni nyitányát. Hűvös a havasi éjszaka, hadd takarjam be a lábát. A folyosó végén ajtó csattan s egy szeges cipő a szomszéd szakaszba cammog. Mennydörög a rajnai híd, Buchs, a svájci határ! Leugrom s a híg, tejes szürkületben forró kávét adok fel az ablakba. A köd felszakad, egy csónak lebeg a párás zürichi tavon s a csónakos túláradó kedvében ízlelgeti a versét:

reggel üde szárnya,
járja a nyájas öbölt,
s érik-e, nézi magát a
tóban a parti gyümölcs…

Szikrázó délelőtt. Milyen kár, hogy a zürichi pályaudvarról örökre eltüntek az orosz anarchista lányok körülnyírt, szigorú arcocskái. Ide várták valamikor a menekült vőlegényüket… A humanista Bázelnél búcsúzzon el a Rajnától, amely északra fordulva méltósággal belép a testvérgyilkos, szétszakadt Európa történelmi főszerepébe. Francia vámvizsgálat, a vonat a gyéren fásított Champagneban robog.

Párizs, Keleti Pályaudvar. Ettől a vidékies, lehangoló pályaudvartól pár évtized előtt egy szép magyar vers sírógörcsös szavakkal búcsúzott el. Égig süvítő kihívásnak szánták, de az idő elvetemült békítő, eltompítja a termékeny gyűlöletet s kiheréli az átkot. A magyar föld legtöbb fiához most is szívetfagyasztóan mostoha, de aki a legjobban vacogott tőle s félelmében ehhez a pályaudvarhoz kiáltott: megtizedelt verseivel azóta jámbor, hivatalos dicsőséghez jutott. Szelídebb halottat még nem csináltak haragos, igaz emberből.

Abba a Quartier Latin-beli szállóba költözünk, amelynek ablakai a könyvekkel körülfalazott Odeon színház árkádjaira nyílnak. Alattuk tanultam meg diákkoromban félig lefagyott ujjakkal könyveket forgatni s gyorsan olvasni. A testünk zsibbadt, fáradtak és remegők vagyunk egyszerre. Lesétálunk a szemközti Luxembourg-kertbe, amely az alkonyatban megtelik diákpárokkal. Amerre a szem ellát, szerelem születik és bomlik. Gyerekek cikáznak a medence körül s bocsánat uram, kiáltják, ha egymásnak szaladnak. Ebben a nevezetes kertben próbálta ki néhány év előtt egy híres francia író az ólomkatonái hűségét. Elrejtette őket a legforgalmasabb bejáratnál: aki másnap is a helyén volt, tábornokká lépett elő, a hiányzók a szökevények szégyenlistájára kerültek.

Besötétedik, a Szent Mihály útra nyíló kijáratnál állunk, szemközt a Pantheon dísztelen szépsége fehérlik. Színes diákok tolonganak a túlsó járdán, – a japánok a legszebb lányokkal – s széttapossák a kávéházak elé szórt fűrészport. Egy szódásüveg sistereg, elmenőben valaki magyarul szól s már megfordulunk utána.

No mosolyogjon már. Nem álmodik, Párizsban vagyunk.

ELSŐ DÉLELŐTT ELSŐ DÉLUTÁN MÁSODIK DÉLELŐTT MÁSODIK DÉLUTÁN HARMADIK DÉLELŐTT HARMADIK DÉLUTÁN NEGYEDIK DÉLELŐTT NEGYEDIK DÉLUTÁN ÖTÖDIK DÉLELŐTT ÖTÖDIK DÉLUTÁN HATODIK DÉLELŐTT HATODIK DÉLUTÁN HETEDIK DÉLELŐTT UTOLSÓ DÉLUTÁN

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem