4.
4.
Mi lesz?
Egy szó emelkedik fel a ködös tengerből: Isten.
Isten!
Mi része van ebben Istennek? Isten akarná így, Isten gondolkodik így, Isten mindebben résztvesz?
…A távlatok tovább növekszenek. Megszólal egy hang: Ne nézd mindig a drámák végét, hol összecsapnak a hősök és egymás szívébe vágják kardjukat. Ne nézd az egyes embert, a népeket se figyeld… lásd inkább magát az életet, mely szélesen, erősen és szinte vidáman hömpölyög keletkezése óta Babilónián, Asszirián, Kartágón, Athénen, Rómán, az összes katasztrófákon át napjainkig a holnap felé. Nem jó-e élni? Nem szép-e ez a látvány? Nem érzel-e hálát, hogy ha csak egy emberélet szemvillanásnyi tartamára is mindezt tudatosan láthatod? És tudatodat és kételyeidet nem csillapítják és színezik és bódítják a végtelenség misztikus érzései? Gondolj arra, hogy mily jelentéktelenül parányi részecskéje az emberiség a világegyetemnek s már hová jutott?… Keletkezett és van! Birtokába vette a Földet. Most még folyik a harc. Harc a birtokért, a hatalomért; nemzetek harca után következik a fajok harca, igen. De a fajok harca majd nagy egységeket olvaszt, egységes Európát, egységes Ázsiát, egységes Afrikát… kitör a világok harca, amely kikényszeríti, megteremti az egységes emberiséget. Első felvonás: harc a Földért. Második: harc az emberrel. És azután megkezdődik az emberi színjáték harmadik, minden eddiginél szebb és megrázóbb felvonása. A harc magunkért, az ember harca az emberért, az ember megváltásáért, a lelki, az univerzális emberért. Gondolod-e, hogy ezt a felséges utat az ember csak a saját erejéből járja be? Gondolod, hogy nem Isten gyúrja át percek, századok és ezredek és évmilliók alatt az «embert» – emberré?
…Itt ülök a szürkén dobogó tenger mellett, fülembe zakatol az ember válsága: nem tudok erre a hangra tagadóan válaszolni. Érzem csöppnyi létem engesztelhetetlen börtönét, hallom az ellentmondásokat, látom a kételkedő mosolyokat, szinte a bőrömben bizsereg a végső kérdések titka… mégis azt mondom: hálás vagyok életemnek ezért a múló fényéért és örömmel kapaszkodom meg a suttogó optimizmusban. És követem ezt a suttogást. Részt kell vennünk a harcokban, mert ez a rendeltetésünk, de hinnünk kell abban, hogy ez az emberi színjáték egy bizonyos ponton… nem!… a lényegében: Isteni Színjáték. Hinni? Nem! Hittek az elmult századokban is. Tudnunk kell. Tudnunk kell Isten létét az életünkben.
