5.
5.
Tudnunk kell és tudatossá kell tennünk.
Az emberi élet néhány évtized óta elmehanizálódott, elszürkült. Cipelünk magunkkal régi formákat, újakat is kiver belőlünk a sorsunk, de mindnyájan érezzük, hogy hiányzik az igazi tartalmuk, a lényeges rendeltetésük. Szürkeség és tartalmatlanság jellemzi az egyes emberek életét, a családot, az össze-vissza kavargó társadalmat, az acsarkodó osztályokat, hazug, szemforgató versengés a nemzetközi életet, céltalanság a tömegeket, melyek elfásulnak az anyagi javak elintézetlen harcában és amelyeknek tusakodásában ma oly gyakran teremt pillanatnyi csöndet az erőszak, a jog és az isteni meggyőződés hiányában. Jog? Meggyőződés? A világháború, mely csak elmélyítette a válságot, az isteni elvek mellőzött rendteremtő ereje helyett új rendszert erőszakol: a tények erejét. Tényeket teremts s a jog és igazság, a nemes és megváltó «affectio és misericordia» majd alkalmazkodik a tényekhez. Az ifjú, ki az iskolában megtanult bizonyos mennyiségű vallást és erkölcstant, zavartan rángatja fejét, mikor elindul az életbe: mit kezdjen erkölcstanával?… hiszen itt kint alig van nyoma az uralmának, sőt a mindennapos gyakorlat épp az ellentétét «szentesíti». Győzz, a többivel ne törődj, látja itt kint s ha nem akar elbukni, beáll a tények sorába. Megalkuszik s mire győz (ki a győztes itt?) vagy elbukik (amire nyitva áll a tér), lehullottak lelkének csillagai s a temető felé már csak egy korhadt testet vonszolnak, mely után nem világít fény. A temető felé? A mi mai életünk kiégett emberekkel van teli. Kiégettekkel és pogányokkal. Egy új pogányság véli ma mindenfelé diadalmasan szárnyait bontogatni, új barbarizmus, mely azt hiszi, hogy a kiégett formákat lármával, propagandával, erőszakkal, vérrel lehet megtölteni. Ez tévedés. A formának csak egy éltető tartalma van: a lélek, mely isteni eredetű és rendeltetésű. De tévednek azok is, akik azt hiszik, hogy az új pogánysággal sikeres harcot lehet vívni a kultúra emlegetésével, az emberiesség siránkozásával, a demokrácia és mindenféle emberi jog hol kényelmes, hol unalmas, de mindenképen megszokott és idejét mult hangoztatásával. Demokrácia? Hogyne, jó volna. Emberi jog? Gyönyörű. Kultúra? Nélkülözhetetlen. Emberiesség? Ez a cél. De ez nem elég. A harc harc, a harc elől nem lehet kitérni, a harc áldozatot és elsősorban önfeláldozást követel. Mindenekelőtt pedig felszerelést. Mivel szerelhetjük fel magunkat, ha nem éppen azzal, amit szembeszögezünk a neobarbarizmusnak és amit meg akarunk menteni: kulturával. De nem a szóval, nem a szó üres és gyanús handabandázásával, hanem le kell szállnunk a gyökerekig. A kultúránk gyökeréig. Hol van az? Mi az? Isten.
Ez a mi kultúránk Istenben gyökerezik, mint ahogy a pusztító neobarbarizmus is néha nagyon réginek látszik: olyan népkatlanokból lángol fel, melyeket talán sohasem telített meg a kereszténység… Ez a mi kultúránk Istenben gyökerezik, Istenhez kell visszatérnünk. Istent kell visszahoznunk az életünkbe. Tudatosan. A magánéletünkbe. A családi életünkbe. A társadalmi életünkbe. Az állami életünkbe. A nemzetközi életünkbe.
Theokrácia.
Egy új theokráciáról van szó. Ez a menekülés, ez a feltámadás útja.
Modern theokrácia.
