BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE
BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE
A messzeség és az itthoni fű. – Én is mohón olvastam az Illyés Gyula Oroszországját. Kit ne érdekelne Oroszország? Az «orosz szfinx», ahogy nemrégiben mondtuk. Ma már «az emberi társadalom kisérleti laboratóriumáról» beszélünk. Ez a kisérlet nem kisebb kérdést vet föl mint a szfinxé. A hires Kapun tul mintha a jövők és álmok birodalma kezdődnék. Vagy a rémálmoké… Minden hir izgat ami onnan jő. Én bizonyos izgalommal veszem kezembe a legközömbösebb, oroszbólforditott könyvet is: például azt a bohózatos regényt (a 12 szék cimüt) amit Gellért Hugó forditott le nemrég, kitünően.
De nem Oroszországról akarok most irni, ez a téma igazán messze vezetne. Erről nem tudnám ily röviden kibeszélni magam. Amikor ebbe a cikkbe belefogtam, egyszerüen az volt a szándékom hogy ujabb iróink stilusáról irjak le néhány apró megjegyzést ami olvasás közben eszembejutott. Üljünk le hát a fű közé és feledjük el a messzeséget. Egész véletlen hogy az első megjegyzést az Oroszországot-idéző könyvek olvasása juttatta eszembe. Illyés Gyula stilusában bizonnyal nincs semmi rendkivüli (aminthogy a 12 szék forditásában sincs.) Egyszerü, rendes, jó, magyar stilus. De ép ez a ritka és feltünő benne. A magyar fű közt vannak virágok és nagyon sok gaz van, de sima, egyenletes, egészséges színü gyepet keveset találok. A magyar iró vagy a stilromantika orgiáit űzi, vagy pongyola és zsurnálisztikus. Vajjon szabad-e a stilusra alkalmazni amit Jókai az asszonyról irt: hogy annál jobb, mennél kevesebbet lehet mondani róla? A műforditás kétségtelenül úgy jó ha nem venni rajta észre hogy műforditás. A stilusról talán nem mondanám ily kategorikusan: ugy jó ha észre sem venni hogy stilus… De bizonyos hogy nemcsak magam örülök ma oly könyvnek amelynek stilusa nem veteti észre minduntalan hogy stilus.
Se pózzal, se pongyolasággal.
*
A magyar stilus gatyában jár. – Persze, a fogalmazás mindig egykicsit hősi erőfeszités. Kivált a magyarban. A mi nyelvünk még nem gurul oly jól kijárt kerekeken, nem gondolkozik az iró helyett. Hiányzanak a kész, jó szólamok, a stilus apró gépalkatrészei, melyeket oly gondtalanul alkalmazhat az angol, a francia iró. Ez talán előny, de csak ahogy a nehézség előny lehet a művésznek: oui, l’oeuvre sort plus belle… A stiliszta aki vállalja ezt a nehézséget, valóban «sziklát farag és ércet kalapál»; nem csoda ha atléta- vagy ötvöspózba vágja magát. De nem egyszerübb-e, a nyelv kitaposatlanságát nehézség helyett könnyüségnek tekinteni? Ahol nincs ut, ott minden szabad…
Ez is oly téma ami messze vinne… Panaszkodunk hogy a magyar kritika nem őrzi a stilust. Más irodalmak nyelvét szigoru akadémikus hagyományok bástyázzák körül, csak a magyar szabad préda. Kosztolányi néhány év óta tiszteletreméltó küzdelmet folytat nyelvünk tisztaságáért. Hasonló harcot kellene inditani a magyar irodalmi nyelv szépségéért is. Nem az idegen szavak csufitják el legjobban a nyelvet, hanem a csunyán használt magyar szavak, a kúszált mondatok, logikai hibák, grammatikai hanyagságok, és a rettenetes képzavarok…
Ezek ellen a magyar nyelvet semmi sem védi.
Szeretném megértetni mennyire nem kis dologról van itt szó. A magyar stilus gatyában jár. Francia irót például örökre kompromittálna egy-egy olyan mondat, olyan vétség a stilus logikája vagy szépsége ellen, amilyet nálunk a legjobb nevek viselői is, szinte minden lapjukon, tökéletes gondatlansággal megengednek maguknak, sőt irodalmiatlan kicsinyességnek éreznék törődni vele. S ez nem annyit jelent hogy a francia okvetlen az akadémikus tekintély bilincse alatt nyög. Szó sincs róla; bármely elevenen él is az akadémikus hagyomány például Franciaországban, a modern francia (vagy angol) irók nagyrésze lázadó és szabad, stilusban épugy mint másban. Lázadó, csakhogy tudatosan az; lázadása valóban lázadás, korlátok áttörése, a művészi szabadság aktusa. Lázadó, mert van mi ellen lázadni; kemény anyagban dolgozik. Lázadása nem könnyebbség, hanyagság, véletlen: hanem merészség és művészet.
A magyar iró azonban többnyire nem a lázadó művészhez, hanem a hanyag iskolásgyermekhez hasonlít, aki megkönnyíti magának a feladatot.
*
Mért nincs stilkritika Magyarországon? – Persze, nehéz lázadni ott ahol nincs mi ellen lázadni, s ahol a legvaskalaposabb akadémikusok époly hanyagul és lomposan irnak mint a zsurnálisztikus modernek. A magyar stilus valóban a Csáky szalmája. Itt el sem tudok képzelni stilushibát amely vitát keltene, amelyet valaki megemlíteni is érdemesnek tartana. Megvetésreméltó szőrszálhasogatásnak tűnnék föl, valamely iró stilusáról, általános (többnyire magasztaló) megjegyzéseken és frázisokon kívül még csak szót is ejteni.
S csakugyan, méltán rossz néven is vehetné a magyar iró a gáncsot és akadékoskodást modoros, hanyag vagy logikátlan mondataival szemben amelyek mindazáltal nem rosszabbak mint amilyeneket majdnem minden más irónknál is találhatunk, a legjobbakat is beleértve. Miért épen X-et vagy Y-t érje itt a rovás? Nem látszanék ez személyi támadásnak? Hol lehetne kezdeni a kritikát? Bűn-e az amit mindenki példája, s az általános hallgatás szentesit? A magyar irodalmi stilust csak egy szigorubb közvélemény nyomása emelheti föl. De ez a szigorubb közvélemény nem alakulhat ki amig a magyar iró bármely mondata elleni megjegyzést egész irói lénye elleni megjegyzésnek érez. Nem is illik a mondatokba belekapaszkodni. Mikor a Nyugatban nemrég szigorubb stilkritikát igértem, sokan szemrehányást is tettek nekem, mintha valami irodalmi illetlenséget követtem volna el. Az Árkádia-rovat kiszerkeszthet néhány végletes stilushibát. De az igazi veszedelem azokban van amiket nem is lehet, s nem is érdekes kiszerkeszteni: annyira általánosak.
*
Nyelvszépség és relativitás. – Azonkívül egy elvi kérdés is fölmerülhet itt. Mi az amit hibának lehet minősíteni? Hiba lehet-e az ami általános divat és szokás? Hol vannak itt a törvény, a szabályok? Hisz a stílusban méginkább áll az ami a grammatikában: hogy az igazi törvényhozó az úzus. S nálunk még igazán kialakult úzus és hagyomány sincs. Aztán a nyelv folyton fejlődik, eleven folyamat, alkalmazkodik a modern lélekhez. Ami fordulat tegnap még hökkentett, ma már megszokott és nélkülözhetetlen; ami ma még hiba, holnap törvény lehet. Ki fogja ezt a folyamatot megakasztani?
De a nyelvszépség mégsem ilyen egészen relatív. Ugyanazon szavak szükségtelen ismétlése például sohasem lehet szép; mert szegénységet éreztet, s a szegénység érzése mindig nyomasztó, még a stílusban is. Ebben alighanem mindenki egyet fog velem érteni – ami az elvet illeti. A gyakorlatban viszont íróink a legfesztelenebbül ismételgetik ugyanazt a szót egy lapon többször is, ragaszkodnak feltűnő fordulataikhoz, mint egy dickensi naiv alak a szójárásaihoz, vagy nem restellik például a hogy-ot kétszer, sőt háromszor leírni egy mondatban, ami igazán nagyon csunya; s mindezért semmi veszélye sem fenyegeti őket a megrovásnak. Hasonló ismétléseket néha csakugyan nehéz nyelvünkben elkerülni; noha csak igen ritkán lehetetlen. S talán épen azért kellene hogy szigorubb közitélet sujtsa az ily hibát: kényszeríteni íróinkat, hogy megtalálják, begyakorolják, szokványossá tegyék a nyelvet gazdagító, ma még talán ritkább szavakat és fordulatokat, melyek a csunya ismétléseket mind könnyebben nélkülözhetővé teszik s utódainknak egy dúsabb és szebb magyar stílus örökségét biztosítják.
*
Nyelvfejlődés «in pejus». – Valóban, ha már nyelvfejlődésről van szó: nem értem a nyelvnek sem forradalmárait, sem konzervatívjait. A lényeges kérdés nem az: fejlődjék-e a nyelv vagy sem? – úgyis fejlődik. A kérdés az: rosszabbá vagy jobbá fejlődik-e? A fejlődést lehet befolyásolni, s nem igaz hogy a nyelvben minden fejlődés jó. A magyar stílus történetében már több példát lehetne mondani nyelvünknek in pejus való változására, szegényesedésére. Hogy csak a legfeltünőbbet említsem, a félmult kiveszése amely szinte szemünk előtt ment végbe, szegényebbé tette a magyart igeidők dolgában mint a legtöbb nyugati nyelv, például akár a francia, akár a német, amelyekkel pedig azelőtt egyenlő gazdag volt. Ez a szegényedés az irodalom bűne. Mikor én olvasni kezdtem, gyermekkoromon és ifjuságomon át, a félmult még teljesen eleven volt az irodalomban, s Jókai nyelve mely tele félmultakkal, a legmodernebbül és legélőbben hatott. A félmultat mi irók öltük meg; az én generációm még segített ebben a gyilkosságban. Az irodalmi nyelv azonosulni akart a beszélt nyelvvel: a naturálizmus kara volt ez. A félmult kiveszte azonban megnehezítette és megcsunyította a magyar stílust. Gondoljunk csak a voltra, amely a mai magyar elbeszélőnyelv átka és főterhe, s amely félmult nélkül semmivel sem pótolható. A volt ismétlése époly csúf mint a hogyé. Mai novelláink hemzsegnek a voltoktól, egy-egy mondatban néha három-négy is van, s ügyetlenné, lomhává teszi a legszebb leírásokat.
A szók jelentésének divatoktól függő elváltozásai sem mindig gazdagítják a nyelvet. Néha igazán kár a szó régi ízéért, színéért, amelyet az új, ellaposodott értelem megfakít. Szegény Ambrus Zoltán, egyike az előttünkjáró nemzedék kevésszámú gondos stilisztáinak, egyszer szenvedélyesen fakadt ki előttem az ám szó modern használata miatt, amely újabb íróink mondatainak élén egyszerűen annyit jelent, mint: de. Persze a de maga is elég bajt ad a stilisztának. Minduntalan szükség van rá, ismételgetni csúnya, s helyettesíteni nem mindig könnyű, annál inkább mert a rokoni értelmü szavak mind hosszabbak és sulyosabbak. Hozzájárul ehhez, hogy a hanem melyet még Jókai oly csodálatos zamattal tudott használni, különös módon kezdett kijönni a divatból. Aki először használta az ámot a de értelmében, azonnal iskolát csinált: mindenki megörült az újításnak. Az ám szépségét azonban megölte ez az ujítás: így csunya és modoros, régi jó magyar zamatát pedig, melyet elődeink írásaiban még annyira élvezünk, lassan-lassan egészen elveszti.
Nemkevésbbé kérdéses értékü a tünik szó divatos jelentésváltozása is. Ez erediteleg költői lelemény volt, s nem szegényíteni hanem gazdagítani látszott a nyelvet. Tűnik a föltűnik helyett («csodálatosnak tűnik», «gyönyörünek tűnik») villanóbb, képiesebb, impresszionisztikusabb hatásu… Valóban az irodalmi impresszionizmus terméke, s a Nyugat első korszakában született, olyan költők tollán mint Tóth Árpád, akik a tűnő, villogó, hangulatot idéző kifejezést keresték. Náluk helyén is van mint költői kép mely ujdonságával, tömörségével s merészségével hat. De mi lesz a költői képből, ha prózai szólammá válik, aprópénzzé kopik, elveszti költőiségét, de megtart valami szenvelgő és irodalmi színárnyalatot viszont kiszorítja a régi, természetes kifejezést, mely a komoly, prózai stílusban szép és helyénvaló volt? Mindkét kifejezés egyformán veszt evvel a cserével, s a prózai nyelvbe, egyelőre legalább (míg el nem mosódik) egy kellemetlen, idegen íz kerül.
*
Jelentékteten példák. – Ezek persze csak jelentéktelen példák, s távol vagyok attól a pedantériától, hogy ily kicsiségekért üzenjek hadat a divat hatalmának, mely ront és épít óhatatlanul. Mégsem volt talán fölösleges erre az utóbbi példára is utalnom, mert ilyen apró modorosságok épúgy megronthatják a stílus ízét, mint a hanyagságok, szóismétlések vagy egyéb csunyaságok. Nemcsak kollektív divat van, hanem az egyes íróknak megvannak a saját egyéni divatjaik, amelyek sokszor még feltünőbb ízűek mert nem mosódnak el a közhasználatban. S most nem a stílromantikát űző, szándékosan modoros írókra gondolok, s nem a Karinthy véleményére aki szerint a stílus annál rosszabb, mennél egyénibb. A stílromantika néha művészet, s a modorosság lehet a poézis választott eszköze; bár többnyire csakugyan a gyengék pótszere az. Szóval nem modoros írókra gondolok, hanem egyes, elszórt modorosságaira oly íróknak akik külömben talán egyszerűen és jól tudnak írni. Néha elég ártatlan fintorok ezek, s igazán a dickensi figurák visszatérő szavaira emlékeztetnek, mint például ha Kassák Lajos mintha helyett állandóan azt mondja: akárha. De az ily csökönyösség a végén mégis zavar s enyhén komikus hatást tesz, akár a dickens-embereké; szürkévé, szegénnyé gépiesíti a nyelvet. Még rosszabb ha például egy finom esszéíró és franciás kulturájú esztétikus valamely közkeletű fogalmat változtlanul egy kedélyes ízű magyar népies szóval fejez ki (mintahogy Gyergyai Albert, aki egyébként nemzedékének legkitünőbb stilisztáihoz tartozik, ha önmagáról beszél, mindig így mondja: jómagam).
Dehát ezek valóban jelentéktelen példák, és egyáltalán nem is gáncsok. Egészen más gáncsokat lehetne emelni a mai magyar irodalom stílje ellen, s egészen másfajta példákat felhozni, ahogy mondtam, «legjobb íróinkból». Alig nyithatok föl mai magyar regényt hogy itt is, ott is ne leljek valamit ami ízlésemet, logikámat, magyar nyelvérzékemet, vagy egyszerűen a fülemet sérti. Mint említettem, az igazi hiba nem is a szavakban és kifejezésekben van, hanem a mondatokban. Ezekből ijesztő példányokat idézhetnék. Restellem ezt tenni, s megbántani vele magyar írókat akiket különben szeretek és nagyrabecsülök. (S hiszen talán a magam írásaiból is lehetne felhozni époly elrettentőt.) Régebben azt mondták hogy «a stíl az ember»; s vannak írók akikre nézve ez igaz is. Vagy legalább vannak, akiknek a stílusuk oly testhezálló öltöny hogy minden ütés amely a stílust bántja, magát az írót éri. Ilyen író azonban mindig kevesebb lesz, s mostani prózaíróink többsége igazán sokkal több és külömb a saját stílusánál (legalább ha stíluson a nyelv tudatos kezelését, a mondatok belső logikáját, a szók választásának és használatának gondosságát értem.)
De ha az egyes írót nem is mindig méri a stílusa: annál inkább méri az irodalom, a kultúra nívóját a jó írók átlagos stílusa. Ezért fontos a «szőrszálhasogató» kritika, ha nem is mindig az egyes írókkal, de igenis magával az irodalommal szemben.
