LENGYEL GÉZA: MUNKÁCSY MIHÁLY REGÉNYE
LENGYEL GÉZA: MUNKÁCSY MIHÁLY REGÉNYE
Harsányi Zsolt Munkácsy Mihályról írt karrier-regényének formája, tudatosan választott műfaja tekintetében bizonyára igen szétágazók a nézetek.
Az ilyen regényes életrajz mindig a bizonytalanság elemeit hordozza magában; a regényszerűség kedvéért hozzátett formázóanyag vagy eltér a tényektől s ez hiba; vagy pusztán dekoratív jellegű, a lényeget nem érintő s akkor nagy kérdés, vajjon az így stilizált vagy dramatizált elbeszélésnél nem izgatóbb-e a tények megfelelő szempontok szerint rendezett logikus összefűzése. Éppen Munkácsy életének puszta eseménysora regényesebb, mint ahogyan romantikus költő fantáziája egy festő küzdelmeit, páratlan sikerét majd testi és lelki bukását megeleveníteni tudná. Ezzel azt vethetnék szembe, hogy a regényes életrajz népszerűségi kilátások dolgában messze felette áll az egyszerű életleírásnak s főként az olyannak, melyben esztétikai értékelés-fejtegetéseket sejtenek; vásárlók ezreire számíthat, míg a másik csak a komolyabb fajtájú, valamivel nehezebb fajsúlyú, tehát törpe kisebbségbe lévő olvasókra. Már pedig a könyvnek az író és a kiadó szempontjából egyaránt az a célja, hogy olvassák. Ha tehát az érdeklődés felkeltése pusztán a formán múlik, miért vetné el a regényszerű megoldást az író, aki, amennyiben az objektivitás és az igazság barátja, – s Harsányi nem tér el e barátságtól – ehez a regény keretei között is ragaszkodhat.
Nem akarom ezt a vitát folytatni, mert megvallom, hogy nem tudom meggyőzni magamat. Amennyire érdekel minden különös, vagy jelentős emberi sorsnak életfolyása, éppúgy kedvem ellen van az életleírások divatos regényszerű és regényes alakítása: a biographie romancée.
Napoleonról – aki persze más fajta és más jelentőségű karriert futott be, de a romantikus képzeletnek Walter Scott óta kedvenc témája – óriási könyvtárat írtak össze. Rainville, az egyik legújabb Napoleon-könyv szerzője, a többé-kevésbé figyelemreméltó önálló műveket tízezerre becsüli s ebből a lényegeset ötszázra! Jó és rossz, érdekes és közömbös Napoleon-könyvek e végtelen sorozata után vajjon mi jóval bíztathat Emil Ludwig «regénye»; s a hasonlóképen nem csekély terjedelmű könyvtárat, mely Goethe életével és műveivel foglalkozik, vajjon gazdagíthatta-e a halhatatlan költőnek ez a könnyűtollú honfitársa? Nem tudtam rájönni az ízére még Stefan Zweig Marie Antoinette-jének sem, pedig Zweig vitán felül valaki, író is és kutatónak sem utolsó. A Goncourt-ok, kiknek Marie Antoinette-könyvében többet és jobbat véltem találni, egy hanggal nem emlékeznek meg a gyermek-királyné házasságának első éveiről, melyek története vagy eseménytelensége a királynéra s még inkább a szerencsétlen királyra nézve sorsdöntő fontosságú. Georges Girard, aki 1933-ban Mária Antoinette és édesanyjának, Mária Teréziának levelezését kiadta, a legnagyobb reverenciával emlékezik meg Stefan Zweigről; mint íróról s mint történészről, akinek köszöni, hogy napvilágra hozta a régebben csak csonkán és szépítve ismert leveleket, amelyeken felépülhetett az ő «magisztrális életrajza»; s köszöni neki döntő fontosságú történelmi tények végleges tisztázását. Nagyot tévedhet tehát az ember, ha a puszta megjelenés, a forma miatt már eleve elfogultsággal nézi a regényes életrajzot. Ezt én jól tudom s mégsem tehetek róla; az életregénynél egyenesen érdekesebbnek, izgatóbbnak tartom az olyan megoldást, mely a történésnek még olyan hű, valószínű, amellett a valósághoz ragaszkodó, de teljesen, túlságosan befejezett, megkomponált, kétségeknek helyet nem adó képével szemben megmutatja a vázat, – nem utolsósorban a dokumentumokat – hangsúlyozza a kétségest, nem leplezi el a szakadékokat, melyek az ismert partok között olyan gyakran tátonganak; s rám bízza, hogy azokat hidaljam át. Utal arra, ami így is történhetett és amúgy is s szembeállítja az ellentétes nézeteket, melyek ellentmondásaikkal beszédesebbek és izgatóbbak is, mint a regényíró fantáziájának ítélkezése.
Tudom és megértem azt is, mennyire csábító ez a regényszerkezet. Feltárni azt, ami történt a maga legapróbb részletéig; utánajárni külső eseményeknek és azok megállapítható indító okainak; sorba venni a napokat és az éveket, a sors minden fordulatát: s aztán a gazdagság bőkezűségével lemondani a bizonyítékok felsorolásáról, bár számbavétetett belőlük mindaz, ami az írói kritika többszörös kontrollja alapján elfogadható volt. Megértem, hogy a siker és a népszerűség reményén kívül az egyéniség, a temperamentum belső okai vezethetik erre az útra az írót. De azért tovább makacskodom. Megemlítem hirtelen Bilbassoff történetét II. Katalinról; teljesen és aprólékosan dokumentált s amellett drámai erejű művészi munka. Klabund regényt ír Lucretia Borgiáról; drámaibbnak, művészibbnek, regényebbnek olvasom Gregorovius történetét. Strachey nevezetes Queen Victoria-járól német fordítója azt írja, hogy úgy olvastatja magát, mintha regény volna; de nem mímelí, hogy regény. S nem esik ilyen hibába Francis Hackett VIII. Henrik-je sem, mely e kitünő művel joggal vethető össze; sem Maurois Byron-ja. Eduard Herriot Madame Récamier-jében kitérések s idézetek tömegével mintha egyetlen mozaik-töredékből rakna össze kissé darabos, de hű és jellegzetes portrét. (Furcsa nép ez a francia: a pártvezér, volt s nyilván leendő miniszterelnök, egy híres szépasszony tudós életrajzával szerepel az irodalomban; Louis Barthou nem csupán Mirabeau-ról írt könyvet, hanem, mint halála után egy ujságcikkben olvastam, Richard Wagner szerelmi életéről is.)
Ha nem is tudom végig ellenőrizni Harsányi Zsolt Munkácsy-életrajzát olyan könyvnek érzem, melynek regénye mögött láthatatlanul, szerényen, háttérbe húzódva megvan mindaz a kutató és adatgyűjtő munka, amelyet el lehetne várni tőle, ha szabályos életrajz megjelölésével és igényével lépne fel. Munkácsy eddigi életrajzírói nem nagyon erőltették meg magukat; ezeket túlszárnyalni nem nehéz. Harsányi munkájában fellelhetők annak nyomai, hogy a három kötet mellett talán egy negyediket, ha nem többet tennének ki a nyomtatásban megjelent közleményeken kívül a forrásul szolgáló s javarészt nem is ismert levelek, feljegyzések; még élő kortársakkal és szemtanukkal való beszélgetéseknek dokumentumai. De nem volnának-e ezek éppen olyan érdekesek és éppen olyan lényegesek is, mint maga a regény?
Számbavehető Munkácsy-életrajzunk, mint említettem, nincs, annak ellenére, hogy Munkácsy az egész magyar művészettörténelemnek bizonyára nem a legjelentősebb, de még sokkal kétségtelenebbül legszédítőbb sikercsúcsokra feljutott alakja.
Ez a szinte példa nélkül álló pályafutás nem csupán karrier-regényt írók számára izgató, – hanem a művészi alkotás és hatáskeltés megismerése szempontjából is. Ha Munkácsy az az egyedülálló és világraszóló festő, aminek a hetvenes évek nemzetközi műkereskedői, hozzáértői és sznobjai kábító tömegű dollárbankjegyekkel igazolták: miért kellett neki rövid néhány esztendő múlva a legbőségesebb és a legalaposabb külföldi művészeti kézikönyvek köteteiben néhány száraz sorral megelégednie? (A domináló német művészettörténetírás magyar lenézéstől nem ment érzelmeinek ebben kétségtelenül része van, de magyarázatnak ez még nem elegendő.) Ha pedig jelentősége valóban oly szerény s egy Liebermann, egy Leibl (ez utóbbi mély és egyenletes művész), sőt egy Piloty és egy Makart mögött szerepe csakugyan harmadrangú: mi magyarázza akkor azt a szédületet, mellyel képei előtt végig Európán százezrek tolongtak s a világ néhány leggazdagabb emberének boldogságát, kik egy-egy vásznát a művészet történetében alig feljegyzett árakon magukhoz válthatták?
Párisnak, a hetvenes években, a szerencsétlen háború, kommün, a második császárság bukása után s a harmadik köztársaság első vergődése közben, miért kellett éppen a Siralomház festője? Ebben a Párizsban, amely ismerte a Louvre-on át a divatokon túlemelkedő nagyokat, hol romantikáért Delacroix-hoz nyúlhattak, alig pár esztendőre, vissza; hol élt még Courbet és a Manet-kör jelentőségét kezdték már sejteni, – micsoda titokzatos mágiával szédítette meg ez az idegen a legnaivabb tömeget, a legkörmönfontabb műkereskedőket és a másfajtájúakkal szemben oly különösen józan francia kritikusokat is?
S miért lökte le a csúcsról, hová maga segítette, ugyanez a Páris ugyanezt a Munkácsyt, rövid tündöklés után, midőn még sem lényegesen hanyatló, sem lényegesen más nem volt?
Érthetőbb, vagy magyarázhatóbb a Munkácsy fénykorában felserdülő nemzedék későbbi idegenkedése. A huszadik század elejének azok az évei, melyek alatt egy egészen más irányú, más szemmel néző, más palettával festő művészet jutott az első vonalba; midőn közönség is, író is újra elfelejtette, hogy nem az iskola: a művészet az örök; háttérbe szoríthatták Munkácsyt, mint a tegnap képviselőjét. Ismert dolog, hogy a tegnappal szemben a jelen türelmetlenebb, mint a tegnapelőttel; s az sem újság, hogy anyáink bútorait kidobáljuk, nagyanyáinkét pedig lehozzuk a padlásról. A festői impresszionizmus egyeduralmának ezek az évei azonban már elmúltak; de még itt van az az idősebb nemzedék, amely több művészi irányt és divatot (a szót nem kicsinylő értelemben használom) látott feltünni és eltünni. A Munkácsy-probléma most már talán több reménnyel várhatná megfejtőjét.
Tudom, hogy folyamatban van bizonyos revizió. Munkácsy nagyszabású kompozícióival szemben kevésbé hangos, de mélyebb sikerük van tanulmányainak, színvázlatainak, kevésszámú tájképeinek és csendéleteinek. Rózsaffy Dezső nagyon értékes tanulmányt írt erről az újraértékelésről; munkája rövid és pregnáns voltával is példaadó. Ez az újfajtájú siker azonban nem meglepő és Munkácsyra talán nem is egyénien jellemző. Az impresszionizmust megelőző vagy vele szemben álló nemzedék más nagyjaival is megtörtént, hogy vázlataik és tanulmányaik, tehát önmaguk által befejezetleneknek ítélt munkáik, e tisztán festői, a nagy képek novellisztikus tartalmától mentes megnyilatkozások kedvezőbben revelálták azt, ami művészetükben lényeges és maradandó. De vajjon nem tartozott-e hozzá Munkácsy lényegéhez a dráma, melyet nagy kompozícióin érzékeltetett? Fiatalabb barátainak egyike, ki sokat érintkezett vele, igaz, élete végén, midőn már beteg volt, de még alkotott, mondotta nekem, hogy ez a tisztán saját képeiben élő, más érdeklődéssel és ismeretekkel valóban meg nem terhelt zseni, fejében azonnal vizuálisan dolgozta fel mindazt, ami olvasmányaiban vagy mások elbeszéléseiben megkapta. Rögtön képben látta, alakokkal, melyek csoportosítása, mozdulata, arckifejezése megfelel az általa az esemény s a kép keretein belül gondolatban kijelölt szerepnek. Nem a természetből indul ki tehát, hanem ellenkezőleg, képzeletének alakjaival előbb benépesíti a kép (dráma) színpadát, aztán szedi össze a modelleket, kosztűmöket s egyéb kellékeket; e részletekből realisztikus (valóban festői, egyre inkább értékelt) tanulmányokat készít s ezeket igyekszik összefűzni egységes kompozícióvá.
Munkácsynak azonnal képben reagáló fantáziaműködését Harsányi is nem egy helyen jól érzékelteti s ennek elismerését kár volna megtagadni tőle, akinek kitűzött feladatai között egyébként az esztétikai Munkácsy-probléma megoldása vagy megközelítése nem szerepel. Néhány megjegyzése arra vall, hogy nem látja rosszul magát a művészt sem; de tudatosan kitér a méltatásával járó súlyos feladat elől. Farkas Zoltán ugyanerről a könyvről írva azt állapítja meg, hogy Munkácsy Amerikába jutott mintegy hatvan festményének ismerete nélkül róla becsületes tudományos művet írni alig lehet. Ebben neki kétségen kívül igaza van, de ennek az igazságnak elszomorító konzekvenciája az, hogy Munkácsy művészi jelentőségét komolyan méltató életleírást belátható időn belül nem is remélhetünk.
Az Európában, tehát többé-kevésbé hozzáférhető helyeken levő Munkácsy-képek azonban még mindig bőségesen adnak anyagot Munkácsy festői egyéniségének s rejtélyének méltatásához és bogozásához. A munkának az a része, melyet Harsányi Zsolt végzett, pusztán a festő-Munkácsy megértése szempontjából is jelentős, bár igazán értékes akkor volna, ha egyrészt több volna, másrészt kevesebb. Több volna: nem hiányoznának belőle az adatgyűjtő tevékenységének azok az igazolásai és eredményei, melyeknek nyomai sok helyen fellelhetők. És kevesebb: ha elhagyta volna a folyamatos regényszerűség szokásos kötőanyagát.
Még így is, válogatva és tapogatózva a dramatizált részek tömegében s a kitérések után találgatva, vajjon hol követi az író a valóság útját s hol enged teret fantáziájának, a kritikával olvasó érzi, hogy teljesebbé tette számára az emberről alkotott képet. Hiszen előbbi életírói hallgatással átsiklanak korán jelentkező összeomlásának az orvostudomány mai felfogása szerint nyilvánvalóan kora ifjúságára visszanyúló végzetes előzményei felett is. Mintha csak Ady testi romlásának körülményeit akarnák meg nem történtté tenni. A költészet titokzatos méhéből a szenvedés, a kín gyöngyöket hozott a világra; a festő testi összeroppanása maga a vég; az ecset csakhamar kihull a reszkető kézből.
Nem mellékes s Harsányi könyvében jól jellemzett eleme Munkácsy sikerének: az asszony, Munkácsy felesége, ez az öregedő és hamar elhízó, eszes, hiú, házsártos, zsarnok; elszánt és konok vitatkozó; mértéktelen társadalmi ambícióktól fűtött házastárs. S karakterisztikusak a megszokott fésülés helyett eredeti helyesírásukkal közölt levelei is, melyek az ünnepelt művész ritka szép, férfias, dekoratív külseje mögött megmutatják az aradi asztaloslegényt, ki még mindig tájékozatlanul áll a maga sorsával s a világ dolgaival szemben. Munkácsy érdeklődésének hiánya még a saját mesterségének jelentősége, multja és nagyjai iránt is – kétségen kívül jól ismert adatok baráti körében szintén hozzátartozik e különös művészpálya izgató, sőt rejtelmes elemeihez. Azt lehetne mondani, hogy Munkácsy maga a zseni, mert csak zseni, tehetség-vulkán, belülről kirobbanó, kritikával, mérlegeléssel alig szelídített ösztönös festő. Magát a mesterséget megtanulta és pallérozta a müncheni és düsseldorfi évek alatt; de már a tágabb értelemben vett festőkultúrának, melynek megszerzése más mesterek komoly tanulmányozása nélkül nem megy, mely ismeri a képzőművészet terjedelmét, egységét s ezen belül a festő helyét; annak a festőkultúrának melyet a régiek (kiket, ha múzeumban látott, unatkozva otthagyott) inaséveikben megemésztettek, nincs számára jelentősége. És mégis és mindennek ellenére mennyi közvetlenség naív genre-elképzeléseiben; mennyi drámai erő, micsoda lendület jó korának tablóiban; milyen döbbenetes sors sikereiben és tragikumaiban!
Mi az, ami a művészt korával összeköti? Mi az, ami elválasztja tőle? Mi hoz diadalt az egyik zseninek és ugyanakkor bukást a másiknak?
A karrier elméletéről, úgy olvasom, könyvet írt egy külföldön élő magyar író; s ennek nyitja valóban izgató, éppen annyira, mint a kudarcé, mely olykor a legnyilvánvalóbb tehetséget félretolja. Száz esztendővel ezelőtt Stendhal, a napoleoni kor különös, egyenetlen romantikusa, írónak egy kis körön kívül akkor szinte teljesen ismeretlen, azt jósolta, – így is volt – hogy ötven esztendőnek kell eltelnie, míg olvasni fogják. Ugyanekkor már fiatalemberré serdült egy másik, egyenletesebben, tudatosabban, programszerűbben romantikus: Victor Hugo, ki rövid idő múlva világraszóló sikereket ért meg s hozzá tartósan, késő öreg koráig. Élete javát emigrációban töltötte, egy a császárral vívott romantikus hadakozásban; közben a Misérables egyszerre tíz nyelven jelent meg (magyarul is) megszámlálhatatlan példányban. Az egyik elvetélt pályája, mellőzése éppen olyan érdekes vagy «regényes», mint a másik írói diadalának sorozata. A róluk szóló könyvtárakhoz is még mindig újabb köteteket írnak; szerencsére a fel nem ismert Stendhal regényes életrajzát még életében s a maga kezével megírta Henri Brulard néven.
Munkácsy sorsa, valóban, kész karrier-regény. Kár, hogy mögüle hiányzik a zseni életét és művészetét felderítő irodalom; hiányzik a széles és sokoldalú méltatás, mely külföldön többnyire nyomon követi nagy emberek pályáját; ezt nálunk elfelejtették és elmulasztották megírni. A mulasztás elsősorban azé a nemzedéké, mely a mult század vége felé még cselekvő részese volt a Munkácsy Mihályt itthon is körülvevő, szinte csak hódító hadvezért megillető ünneplésnek.
