ILLYÉS GYULA: HAJNAL
Mily forrón-forgó ős-iszapos vágyak
mélyéből riasztott, ahogy kikel
harsányan, győztesen
a hajnal tojásából a madárhad?
a férfikor. Leplét ejtve a környék
ezer fényével int és mosolyog
és te, – te mily feledt
hatalmak, baljós árnyak visszajöttét,
kúszását érzed feléd napra nap
dobogó szivvel e derűs világ
tüdöklő tájain
mióta ezüsttel vegyül hajad?
ha reggel egyszer versengve-tolúlva
vád, bosszú, gyász, – a rejlő istenek
dühe úgy hullna rád
akár a vérfertőző Ödipuszra?
szíved alján mily dac, vágy, bűn lapúl?
Hogy ott él te is csak arról tudod,
hogy rejted és ha majd
felelni kelt, csak állsz majd szótlanúl…
s az ártatlanok sikolyaival
csak sírsz fennen, nyomorultan, vakon
s tán mégis boldogan,
hogy útat lelhet lám a férfijaj,
és megátkozod ezt a földet itt,
amely anyád volt, aztán kivetett
karjából és soha
nem fedte fel néked a titkait…