WEÖRES SÁNDOR: A FEHÉR LEÁNY
a domb hajlatán,
kinn kószál a réten
a fehér leány.
áll a könnyü köd,
hervadoz a napfény
a mező fölött.
haza, mindahány…
lassacskán megindul
a fehér leány.
harmat fürdeti,
haja hosszu szárnyát
szél lebegteti.
tiszta, testtelen,
mint a rezgő fűszál,
fázós, meztelen.
a fehér leányt:
szereti mindenki,
mert senkit se bánt.
ha nyulat dobott,
a legjobb falatját
neki hagyja ott.
hogy jön a halál,
furulyáján végsőt
neki muzsikál.
voltam, hajdanán…
tudtam, merre kószál
a fehér leány.
csalitos lesen
és hajnalig lestem
szűz-szerelmesen.
állt könnyü köd,
csillag-sátor széledt
a mező fölött.
lila fény szitált,
láttam imbolyogni
a fehér leányt.
tiszta, testtelen,
mint a rezgő fűszál,
fázós, meztelen.
árnyat se vetett,
fehér ragyogása
földig remegett.
meg éjfél után,
hogy táncol, hogy táncol
a fehér leány.
míg a hajnali
fény kagylója ketté
kezdett nyílani.
hajnal távoli
gyöngyház-fénye árján
messze szállani.
az első kolomp,
csak eltünt az erdőn,
beitta a lomb.