7.
7.
Kosztolányi jól tudta, hogy író és közönség munkatársak, a kor stílusát együtt építik fel. Mily gyermekes, kontár mese és képzelődés, hogy az író «magának ír» és mily erőltetett, émelygős snobizmus, hogy csak «egyéniségének formábaöntéséhez» keres kifejezést. Szó sincs róla, a dolog sokkal egyszerűbb és sokkal komplikáltabb. Az ember fiatalon ír valamit, s valóban, nem nagyon tudja, milyet, – de ime jön a siker, tetszik amit írtam. E tetszésen át úgy nézem meg már most a művemet, sunyin és oldalról, mikor senki se látja, mint ahogy a fiatal leány vet egy gyors pillantást lefelé, akinek először dícsérik a lábait. És ettől fogva azt csinálja, aminek sikere volt. Értsétek meg végre: nektek akarok tetszeni, nem magamnak. Igaz, meg is mutatom néha meztelen lelkem, de csak akkor és annyit, amennyit magam is szépnek tartok belőle. Igaz, a mű tükör, amiben magamat nézem, – de csak akkor, ha tudom, hogy ott álltok a hátam mögött és együtt nézünk a tükörbe. S hogy van közöttünk, aki kendőzi is magát? De mennyire! a lelki kozmetikát valódi művész époly kötelezőnek érzi, mint színész a testit, jól tudván, hogy nem is önmagának, a közönségnek tartozik vele.
