6.
6.
«Tehetségét», ezt a sötét magot, amivel születünk, áldottjai és átkozottjai a szellemi alkotás kényszerének, – ezt a zavaros valamit sikerült mesterséggé tisztítania és csiszolnia, átlátszó lencsévé, amin át feltárul a laikus számára a világ. Csinált magának egy kész és határozott, csak az ő mondanivalóira használható formanyelvet. A Kosztolányi-stílus egyéni, könnyen felismerhető, élesen határolt. Pompásan tudtam karikirozni, mint rajzoló a jellegzetes profilt. Ez a stílus kemény és hajlékony, szavatolt toledói acél. Mondatai rövidek, pattogók, – de milyen tömörek! a cicerói mondást igazolják «nem értem rá röviden írni» – ő úgylátszik, ráért. Van bennük valami lóugrásszerű – két lépés – egyenes lépés – a logika irányában: egy ugrás, oldalt, a képzelet felé. Semmi nincs távolabb tőle, mint a szimultanista és impresszionista higítás: a «Dichter» szó nála valóban sűrítőt jelent. S emellett korántsem expresszionista, mint az «egyszavas mondatok» hipermodern nyegléi. Shakespeare-ért rajongott (fordította is), akinek néha rövid és éles, néha bonyolult és százrétű frázisain bámuljuk – nem is őt magát, közönségét, hogy élvezni tudta az írásművészetnek ezt a raffinált magasiskoláját.
