Schöpflin Aladár: ZILAHY KÁROLY, A 60-AS ÉVEK IRODALMI ELLENZÉKÉNEK VEZÉRE • Előd Géza disszertációja
Schöpflin Aladár: ZILAHY KÁROLY, A 60-AS ÉVEK IRODALMI ELLENZÉKÉNEK VEZÉRE •
Előd Géza disszertációja
Előd Géza disszertációja
A pécsi egyetemen Tolnai Vilmos tanítványai úgylátszik célul tűzték ki, hogy felkutatják a mult század második felében divatozott irodalomnak azt részét, amely harciasan szembenállott Arany és Gyulai körével, a szabadságharc után érlelődő realizmussal és e miatt az eddigi irodalomtörténeti kutatás vagy teljesen mellőzte, vagy pedig rosszalással fordult el tőle. Haragos, ingerült írói csoport volt ez, annál haragosabb és ingerültebb, mert tehetségre és műveltségre mélyen alatta állott azoknak, akik ellen harcolt és kénytelen volt gyakran hanggal pótolni az érvek hiányát vagy gyengeségét. De az irodalom alakulásában megvolt a maga szerepe: benne csiráztak, ha zavarosan és kevéssé tudatosan is, a jövő magvai, mintegy előzetes feltételei annak a lassú fordulónak, amely a huszadik században átalakította a magyar irodalom képét. Ennek a csoportnak – mozgalomnak még csak sok jóakarattal nevezhető – volt harci pengéje, legélesebb polemikusa és legtanultabb kritikusa Zilahy Károly, akiről Előd Géza terjedelmes és mindjárt kimondhatjuk, tehetséges disszertációt adott ki.
Zilahy Károlynak nevét is kevesen ismerik ma már, de rövid irodalmi pályájának nem is egész évtizede alatt sokaktól bámult és még többektől gyűlölt név volt. Zilahy előkelő ügyvéd fia volt, nagyon fiatalon, alig tizenöt éves korában kezdett mint író szerepelni, húsz éves korában már ujságíró volt Pesten, huszonhat éves korában meghalt tüdőbajban a Rudasfürdő egy magányos szobájában. Talán első teljesen kifejezett példánya volt nálunk a modern ujságíró-író típusnak, lázas munkában élt, írt mindent, amit ujságba írni szokás a vezércikktől a napihírig, ezenkívül verset, novellát, kritikai cikket, kisebb-nagyobb tanulmányfélét, fordított görög tragédiát. Arany és Gyulai kezdetben támogatták, később elfordult tőlük, Arany iránt megőrizte loyális tiszteletét, Gyulaival bősz tollharcokat vívott, melyekben nem egyszer a gyűlölet hangja is megszólalt. Talán mert rivalizálni akart Gyulaival, talán mert mindig alul maradt a birkózásban nyugodtabb, kiforrottabb és nyomósabb argumentumokkal dolgozó ellenfelével. Még abban a néhány esetben is, mikor igaza volt. Gyulai már akkor szilárd, megrendíthetetlen irodalmi elvekre alapította kritikáját, Zilahy még nem jutott el az állandó, kiforrott világnézetig, fiatal kora, sokfelé szóródó, mohó ujságíró munkája nem adott neki időt a lehiggadásra, irodalmi nézetei kapkodók, ingadozók voltak, gondolatvilága tele ellentmondásokkal. De új jelenség volt irodalmunkban, az impresszionista kritika első jelentkezése.
Előd Géza igyekszik valami rendszert kimutatni Zilahy gondolatai között, ami nemcsak azért nehéz vállalkozás, mert ezek nagyrészt apró ujságcikkekben, sokszor napihírekben vannak elszórva, hanem azért is, mert Zilahynak nem is volt tudatosan felépített gondolatrendszere, csak alkalmilag felvillanó ötletei voltak. A rendszer kimutatására való kísérlet érdekes, de nem hajtható végre erőltetés nélkül. Néhány gondolata ma is figyelemre méltó, így például, hogy a kritikának nem általában az irodalmi gyakorlatból elvont elvek és szempontok alapján kell ítélni, hanem mindig megbírált íróból és műből kell levonni a szempontokat, vagy az irodalom szociális kapcsolataira s az író és műve közötti összefüggésre vetett hangsúly. Zilahy kétségtelenül, ha nem is nagyon mélyen, de hevesen gondolkodó, tehetséges író volt. Nem egy olyan gondolatot pendített meg először, amely ma is szerepet játszik az irodalmi diskusszióban. Vitáiban, ha a lényegben nem volt is mindig igaza, a részletekben sokszor rátalált az igazság bizonyos elemeire.
Életírója fiatal ember, természetesen lelkesedik tárgyáért és kétségkívül túlbecsüli Zilahyt. Abban igaza van, hogy például Vajda Jánost helyesebben ítélte meg, mint Gyulai, aki mint «harmadrangú költőt» teljesen elutasította, de már a Buda haláláról írt kritikájával nehéz egyet érteni. A szimbolikus költői beszédmódot – szemben Gyulai realisztikus követelményeivel – ő sejtette meg először irodalmunkban s joggal mondott ellent Gyulainak, aki azt kívánta, hogy a költő olyan érzéseket daloljon, melyek sokaknak az érzései, szóval tipikus érzelmeket. De feltűnő, hogy ha Előd Géza, amíg általánosan beszél hőséről csak elragadtatással tud róla szólni, amint részletekbe bocsátkozik, akkor legtöbbször meg kell csappanni az elragadtatásnak. Még feltűnőbb, hogy ha vitáiban kifejtett nézeteinek summáját vonjuk össze, a különbség közte és Gyulai között aránytalanul kevésnek tűnik fel a vita hangjához képest. Akkor még az irodalomnak egész sereg alapkérdését kellett tisztázni s ebben művelt írók között nem lehetett lényeges különbség. Ez azt a benyomást kelti, hogy kettejük közt az ellentét nem is volt olyan szakadékszerűen mély. Inkább az írói attitude, a társadalmi helyzet és a személyi kapcsolat ellentéte volt köztük. El kell ismerni, hogy a vita hangjában Gyulai volt a fölényesebb és előkelőbb. Az életíró szeretné Zilahynak pártját fogni, de amint tények megállapítására kerül a sor, Gyulai a különb író. De el kell ismerni azt is, hogy Zilahy is az irodalmi kultúra magasabb színvonaláért harcolt. Elfogult pártember volt, de elfogult pártember volt – tudatosabban – Gyulai is.
Zilahy verseit nagyon régen, fiatal koromban olvastam, nem tudok rájuk visszaemlékezni s most nincs módomban újra előkeresni művei gyüjteményét. Ami mutatványokat Előd közöl belőlük, azt kell hinni, hogy nem volt még biztos sem a külső formában, sem a belsőben, költői szellem dolgában közel állott Vajdához s kezdetlegesen bár, de annak a vonalnak a kezdőpontján állott, amely Reviczkyn, Komjáthyn át Adyhoz vezetett. Aligha mondható úttörőnek, talán inkább hirnöknek arról, hogy megkezdődött a magyar lelkiség lassú átalakulása.
Kellemesen lep meg Előd tanulmányának közvetlen és bátor hangja. Doktori disszertációkban többnyire kínosan hat a disszertációt bíráló tanárra sunyító óvatosság a szavak megválogatásában is, ami olyan rosszul illik fiatal emberekhez. Ennek itt nyoma sincs, ami nyilván nemcsak az ifjú szerzőnek szóló dícséret, hanem a tanároknak is, akik a disszertációt elbírálták. A szellemi dolgokban való bátorság ma, már ritkasági értékénél fogva is, külön elismerést érdemel.
Előd Gézának sikerült két íróra felhívni a figyelmet: Zilahy Károlyra és önmagára.
