Joó Tibor: APPONYI MINT DRAMATURG
Joó Tibor: APPONYI MINT DRAMATURG
Tudjuk, hogy Apponyi Albert sokoldalú egyéniségének érdeklődési irányai között igen nevezetes helyet foglalt el a művészetek, különösen a zene iránti hajlam, melyet gondos felkészültség mélyített szakértelemig. Zenei kultúrájának nem egy nyilvános tanujelét is adta szóban és írásban. A Nemzeti Múzeum Országos Széchenyi Könyvtárának kézirattára azonban egy olyan levelét is őrzi, mely mint dramaturgot, színikritikust reprezentálja a nagy államférfit. Tehát olyan képességének a tanujele, melynek eddig, tudtunkkal, írásos dokumentuma nem jelent meg.
A levél teljes szövegében így hangzik:
Igen tisztelt Dr. Úr!
Mednyánszky képviselőtársam közvetítésével vettem második színművét. Falun létem és számos vendég látogatása folytán némileg elkésve fogtam hozzá a darab elolvasásához és véleményem közléséhez, melyet egész őszinteséggel a következőkben foglalok össze.
A darab jól indul; meséje és bonyodalma – bár nem egészen új – de élénk szövődése folytán érdekes és – hitem szerint hatásos – egész azon jelenetig, melyben a tábornok nejét és Lórántot meglepi. A mi ezután következik, felfogásom szerint oly teljesen nélkülözi a drámai jelleget, hogy ez a befejezés az egész darabot impossibilissá teszi. Én ugyan érteni vélem az iróniát, mely abban rejlik, hogy a szenvedély eget ostromló kitörései a merő conventionalitás gyengeségei által visszaszoríttatnak a mindennapias existentia unott körébe, hogy szóval az egész bonyodalom homokba vész el. De nem hiszem, hogy ez a fajtája a megoldásnak a színpad – sőt a drámaiság követelményeinek megfeleljen; minden esetre meg kellene azt értetni a nézővel, szemléltetni kellene vele a hatást, melyet a mindennapiasság győzelme az érintett személyek érzelmeire gyakorol, holott a darab mindezt kizárólag a néző képzelő és itélő tehetségére bízza.
Lehet, hogy tévedek, de kötelességemnek tartom nyiltan megmondani, hogy ily befejezéssel a darabot életképesnek nem tartom. Meg vagyok győződve, hogy nem fog reám neheztelni őszinteségemért, és még csak utasítását kérem arra nézve, hogy mi történjék a kézirattal; 8–10 nap mulva ismét Budapesten fogok lenni – de előbb is akárhová szívesen elküldöm, ha szükség van rá.
Kitünő tisztelettel
Pozsony (Hosszu-utca 8.)
(18) 82. nov. 12-én.
Apponyi Albert
A levél ugyan nincsen megcímezve, s borítékja sem maradt fent, de minthogy Koroda Pál hagyatékával került a könyvtár birtokába, joggal feltehető, hogy Koroda fordult színművének kéziratával bírálat végett Apponyihoz. Ezt a feltevést támogatja megszólítása: Koroda ugyanis államtudományi doktor volt. Az is ismeretes róla, hogy színműveket írt, melyek közül kettő színre is került. A szóban forgó darabról semmi közelebbit nem sikerült megtudnunk. Pedig érdekes volna összevetni Apponyi bírálatával.
A levél stílusa a nyolcvanas évek irodalmi nyelvének bizonyos nehézkességén kívül némi sietősséget is árul el, de a bírálat maga természetes drámai érzékről s mélyen átélt s átgondolt elvekről, érett szempontokról beszél. És finom kritikai képességről. Nem időzik részleteknél, hanem azonnal a darab szívét ragadja meg, a drámai alapélményt, melyből az egésznek ki kell hajtania. Ezt az alapélményt a kritikus mintha sokkal határozottabban látná a szerzőnél. Sőt azt az érzésünket sem hallgattathatjuk el, hogy egészében a kritikusé, nem is a szerzőé. Egyébként kitünő drámai csira rejlik benne: «a szenvedély eget ostromló kitörései a merő conventionalitás gyengeségei által visszaszoríttatnak a mindennapias existentia unott körébe… az egész bonyodalom homokba vész el.» Valódi «századvégi» téma! A darabnak tehát azt a hatást kellene szemléltetnie, «melyet a mindennapiasság győzelme az érintett személyek érzelmeire gyakorol. De éppen ez a szemléltetés marad el, s így a darab nem felel meg «a drámaiság követelményeinek», állapítja meg Apponyi. Ezzel a kritikai véleményével teljes bizonyságot tesz amellett, hogy a dráma műfaji lényegének milyen mélyen tudatában volt. S a levél érdekes és becses vonással gazdagítja szellemi arculatának portréját.
Joó Tibor
