JANKOVICH FERENC: EPILÓGUS
JANKOVICH FERENC: EPILÓGUS
Ó, boldog, aki meg nem áll, ki egyfuttába fut,
Kinek serény lába alól nem szalad el az ut,
ki gondban állott, tornyosult napok közt nem henyél,
aki csak egyszer, ott kap észhez az utja véginél.
Kinek serény lába alól nem szalad el az ut,
ki gondban állott, tornyosult napok közt nem henyél,
aki csak egyszer, ott kap észhez az utja véginél.
Ó, boldog, aki gondtalan, poklok fölött fut át,
levetkezvén a napokat, mint elhasznált ruhát,
ki vigan váltja aranyát, a rászabott napot:
és perceiből boldogan annyit költ, mint kapott.
levetkezvén a napokat, mint elhasznált ruhát,
ki vigan váltja aranyát, a rászabott napot:
és perceiből boldogan annyit költ, mint kapott.
De én, jaj én szoborba zárt, csak állom magamat,
és váltott pénzem nem elég, vagy nem fogy el s marad,
s ugy vergölődök sok kemény kietlen éjszakán,
mint gyermekével álmodó álmatlan szüzleány…
és váltott pénzem nem elég, vagy nem fogy el s marad,
s ugy vergölődök sok kemény kietlen éjszakán,
mint gyermekével álmodó álmatlan szüzleány…
Hát napjaimból kifordult, jaj, én, hová legyek?
megégetnek a csillagok, rámdőlnek a hegyek,
érckőben állok szobrosan, két öklöm elaludt,
és kővel álmodik a vér, mely izmaimba fut;
megégetnek a csillagok, rámdőlnek a hegyek,
érckőben állok szobrosan, két öklöm elaludt,
és kővel álmodik a vér, mely izmaimba fut;
És percből percbe vonszolom nehéz nyugalmamat,
s ugy szétdobálnám tagjaim az ijedt ég alatt!
Ugy pattannék már szerteszét, vad véghetetlenül,
és nyögve állok, mint az ijj, mely nyiltalan feszül…
s ugy szétdobálnám tagjaim az ijedt ég alatt!
Ugy pattannék már szerteszét, vad véghetetlenül,
és nyögve állok, mint az ijj, mely nyiltalan feszül…
