2.
2.
A fiatal Huxley nagy sikerrel s kevés holtsúllyal kezdte. Ő volt az első angol író, aki csak okos lehetett s nem kellett engednie a polgári erkölcsnek, de már nem is kellett küzdenie ellene. Fölszabadult nemzedékhez tartozott, minden ereje egy önértelmű, narcisszikus műveltség rendelkezésére állt. Hatalmas, lelki forradalom aratására érkezett.
Régi vetést aratott. A századfordulón, VII. Edward alatt már látszottak az első repedések; a meglazult udvari szertartás, Shaw betörése, Galsworthy nagypolgári önkritikája, Wells plebejus elégedetlensége, Chesterton bukfencei egyaránt elárulták, hogy az ipari forradalom világszemlélete megszünt. Az alkotó elcsüggedt, a sokféle forradalom ezúttal nem az erkölcsi öntudat, hanem a válság jele volt. Anglia meghátrált a polgári morálból, elvesztette vagy megtagadta a tizenkilencedik század hittételét.
Tennyson, Browning, Swinburne leheletfinom, valóságfölötti, romantikus művészek voltak, az ember mégis érzi, hogy kemény, magabiztos fajta áll e légies költészet mögött. A viktoriánus angol. Ebben a viktoriánus angolban – még a bágyadt harmadik nemzedékében is – az elfojtódás veszélyes szenvedélyeket fojtogatott s az emberiesség nem volt erősebb a hatalmi ösztönnél. A hideg, úri nemzet még volt annyira fenevad és horda, amennyi vadság és hordaéhség nélkül nincs hatalom. Ezt a hatalmat kétségtelenül inkább mások javára, mint kárára fordította, hiszen amit mi polgári morálnak hívunk, tulajdonképpen az emberiség javára felhasznált brit hatalmi ösztön volt. De meddig s milyen mértékben fordítható a hatalom a fő haszonélvezőn kívül mások javára? Mielőtt a szigeti gőgjükben megingó angolok erre válaszolhattak volna, a külső civilizáció mélyebb ösztöneikbe hatolt, megölte a fenevadat, túlszelídítette a szenvedélyeket. Az angol ma békeszeretőbb más népeknél – a francia csak magának akar békét, az angol másnak is –; újbarbár korunkban szigeti civilizációja új magaslatra ért. Az angol többé nem hatalmas, csupán nagy nemzet s a tizenkilencedik századi, hatalomszerző nemzetre szabott félig magasztos, félig hordaszellemű polgári erkölcse menthetetlenül elavult. E pusztuló polgári morál bírája volt az Edward-korszak valójában kritikus s csak látszólag utópista nemzedéke.
Ma egyetlen igazi forradalom van a világon, az angol. Az olasz, német, orosz forradalom évezredes társadalmi kísérletek változata, új a technikájuk, ósdi a lényegük. Egyedül Anglia kísérletezik új életformával, az emberi civilizáció eddig ismeretlen magasán s e magasság összes veszélyével. Ennek az átalakuló, erősen intellektuális Angliának, az öntudatos és egyetemes civilizáció, az egyenrangú nők, a férfipályára sereglő asszonyok, a születéskorlátozás és háborúgyűlölet hazájának írója Aldous Huxley. Nemcsak egy nagy család: egy forradalom is járt előtte.
E forradalom szellemi jellegének tulajdonítható, hogy legkifejezőbb gyermeke végletekig tudatos észíró; a természettudományos családi köteléknek, hogy az íróvá álcázott biológus csak lassan ismeri meg a költészet irgalmát. Mindkét tulajdonság megkönnyítette, hogy különösen a huszas években korszerű s bizonyos értelmi körben a legdivatosabb író legyen. Mert ugyan ki tükrözhette volna jobban az intellektuális átalakulást, mint a tündöklően eszes író, aki az «istenadta lángelmék» és «fejnaturalisták» kevésbé finnyás korában is kitűnt volna fáradhatatlan értelmével és ugyan ki sajátíthatta volna el könnyebben a divatos morfológiai kultúrszemléletet, mint a biológusba oltott szépíró, aki az örök értékekben is meglátta fejlődő, viruló s elhaló élettani sorsukat?
Szédítő műveltsége s hideg módszere egyaránt korszerű íróvá tették. De minden nagy író csak részben a koráé s jobbik énjével sokkal mélyebb parancsnak enged, mint a kor kifejező ösztöne. Ez csak olvasott vagy olvasható íróvá teszi, a nagyság már attól a missziótól függ, amit századok szűrtek át és gyakran nem is a kortársaknak szól. Byron nagy volt s kicsi ma, Puskin élve, halva nagy, Keats ismeretlen volt s óriás ma. Megállja-e Huxley ezt a korfeletti mértéket?
Természettudományos, értelmi alkata a huszadik század első harmadának íróihoz állítja s megkönnyítik irodalomtörténeti osztályozását. Ennyiben a koré. De ugyanakkor a puritán angol morál leszármazottja is. Ez a morális hév: alapvető angol komolysága helyezi az időtálló írók sorába. De itt rövid fogalmi magyarázattal tartozom.
Az a rideg, puritán, angol erkölcsi érzék, amely két évszázad alatt egész földrészeket hódított el a katolikus életkedvtől, az ipari forradalom után hovatovább a polgári morálba olvadt. Az egykori önszabta, szigorú életszabály társadalmi képmutatás és gazdasági igazságtalanságok szolgálatába süllyedt. Többé-kevésbé az egész nemzet elfogadta – még a munkások java is, – de valójában csak egy elenyésző születési és pénzoligarchia javára. Az erkölcsi béke, a lelkiismereti nyugalom azelőtt egy nehéz protestáns életforma gyümölcse volt, a tizenkilencedik században társadalmi alkalmazkodással is meg lehetett szerezni. A vívódást fölváltotta a mimikri, Isten védelmét a civilizáció biztonságérzete.
Amikor Huxleyt a puritán protestáns erkölcs leszármazottjának nevezzük, eredeti értelmében használjuk a szót. Huxley moralista, azaz elégedetlen a világ erkölcsi mértékével, de egyáltalában nem polgár. Benne ismét szétvált az angol ember változatlan erkölcsi komolysága attól az önelégült polgári moráltól, mely a tizenkilencedik századi hódítók fél-civilizált, fél-barbár hatalomtudását hordozta és igazolta. Az eredeti nagy puritánokhoz hasonlóan ő is szabadossággal és kicsapongással kezdte. Pusztán a tizenhetedik és huszadik század elütő ízlésén múlt, hogy testi helyett szellemi kicsapongással.
