B. M.: KOSSUTH, DEÁK ÉS ALDOUS HUXLEY
B. M.: KOSSUTH, DEÁK ÉS ALDOUS HUXLEY
A három név kissé furcsán zeng így együtt. Pedig mégis úgy van: Huxley meglepő s máris híressé vált új könyvében – mely az író útján váratlan fordulatot jelez – szó esik Kossuthról, sőt Deákról is. A Deák említése itt még sokkal csodálatosabban hat, mint Kossuthé. Hisz Kossuth nevét, ahogy Huxley maga is utal rá, majdnem minden angol ismeri; de alig valaki a Deákét. Éppen erről elmélkedik Huxley. Neki Deák nyilván sokkal rokonszenvesebb Kossuthnál. A mai Európa nagy bajai és veszélyei ellen éppen a Deák magatartását ajánlja gyógyszerül: az erkölcs és jog terén csökönyösen megmaradó passzív ellenállást. A világ azonban nem ezt a magatartást becsüli. Népszerűvé nem a joghoz és erkölcshöz való ragaszkodás tesz. Mi hát? A siker? Kossuth és Deák példája nem ezt bizonyítja. Kossuth megbukott, Deák győzött: a népszerűség mégis Kossuthé. A titok másban van, az eszközökben. Kossuth «agresszív militárista», Deák «pacifista». A mai emberiség nem tiszteli az erényt, de még a sikert sem; – egyetlen, ami imponál neki: az erőszakosság! Erre az eredményre jut az angol író, aki mindinkább és mind komolyabban a kemény szemöldökű moralista szerepében lép elénk.
Érvelésére sokat lehetne mondani, (többek közt például azt, hogy Kossuthot angliai szereplése tette Angliában ismertté, míg Deák pályája nem ível túl a magyar határokon). De ha Kossuth itthoni népszerűségére gondolok, úgy érzem, nincs értelme az ellenvetésnek. Huxleynek a dolog lényegében alighanem igaza van. S talán nem egészen bolondság az sem, mikor a Deák «passzív rezisztenciáját» a huszadik század Európájának fő-fő gyógymódjává akarja avatni.
Ami ellen az idő harcra hív ma: az maga a harc és cselekedet. Minden harc csak új harcot kölykez itt, s a cselekvés szó maga halált és pusztítást jelent. Miben lehetne még remény, ha nem a passzivitás ellenállásában, a szent csökönyösség erejében?
