JANKOVICH FERENC: AZ ELSŐ LÁTOMÁS
JANKOVICH FERENC: AZ ELSŐ LÁTOMÁS
Egy lefátyolozott sóhajos éjszakán
vajudtak a virágok, mélázott a platán,
árnyak mászkáltak a holdittas udvaron,
testtelen álmában nyöszörgött a barom;
vajudtak a virágok, mélázott a platán,
árnyak mászkáltak a holdittas udvaron,
testtelen álmában nyöszörgött a barom;
Minden bokor lapult, minden füszál neszelt,
szikrázó pompában mosakodott a kert,
ártatlan leányként kibontotta magát,
kapkodta a szellő bomladozó haját,
ájultak a rögök, mint rezzenő ideg,
édes álmuk felén rebbentek a szinek;
szikrázó pompában mosakodott a kert,
ártatlan leányként kibontotta magát,
kapkodta a szellő bomladozó haját,
ájultak a rögök, mint rezzenő ideg,
édes álmuk felén rebbentek a szinek;
Álmodtak a szinek, röpködtek a szagok,
megmámorosodtak a fényes csillagok,
nem láttam én soha olyan egy éjszakát,
lecsukott szemekkel sóhajtoztak a fák,
levelek lüktettek, mint dobbanó szivek,
– az ösvény elitta kóbor lépteimet…
megmámorosodtak a fényes csillagok,
nem láttam én soha olyan egy éjszakát,
lecsukott szemekkel sóhajtoztak a fák,
levelek lüktettek, mint dobbanó szivek,
– az ösvény elitta kóbor lépteimet…
Futócsillag nyomán megláttam valakit
– végighasadt az ég kelettől nyugatig – :
jött az én kedvesem, égi mezőn, gyalog,
hajában szegfüvek, szemében csillagok,
jött az én kedvesem mosolyogva felém,
két kékpille aludt álmodó kebelén,
– végighasadt az ég kelettől nyugatig – :
jött az én kedvesem, égi mezőn, gyalog,
hajában szegfüvek, szemében csillagok,
jött az én kedvesem mosolyogva felém,
két kékpille aludt álmodó kebelén,
Ezüstbarna haján lángot vetett a hold…
– Csönd volt minden felé, még kutya se csaholt,
pihegett a határ, csak én álltam magam
káprázó szemekkel és csak egy hangtalan
pehelyszárnyú madár suhant el feketén,
vergődő árnyéka futott a kert gyepén…
– Csönd volt minden felé, még kutya se csaholt,
pihegett a határ, csak én álltam magam
káprázó szemekkel és csak egy hangtalan
pehelyszárnyú madár suhant el feketén,
vergődő árnyéka futott a kert gyepén…
