KELEN LÁSZLÓ: IMA
mint mereven bámuló mély szem
s felszínre kerül férfi, nő,
eszme – már alig hogy emlékszem.
összetört hegy, kiapadt tenger
sorsához hogy is értem én,
elvarázsolt egész más ember?
mire nyugodtan esküdhetnék?
Nincs esküm. Durva hangfogó
fojtotta meg. Nem is tehetnék
hűs szemem akárhogy meresztem, –
megesküszöm mindenkire,
hogy nem halok meg a kereszten!
csak kócos ondolált valóság, –
mint föld alá búvó patak
tünik el belőlem a jóság.
ó jaj, soha el nem felejtem,
hogy köd és pára. Fájdalom
csak testemen át érhet engem.
mily egyszerü lett egyszer minden,
ami vicsor volt, most mosoly,
mellyel unt útamat behintem.
mért engedtél el így magadtól?
A világ élő holttetem,
emelj magadhoz a salakból!
ily olcsón magához öleljen.
és égi angyal a szerelmem.
ördögeid és menyországod,
aggasd rám fénylő holdjaid;
mint földöntúli orvosságot.
a szentjeid vak akarását!
Nézd, csupa vackor lett a szám;
ne engedd, hogy egész elvássák.
s nemcsak vadállat-ketrec itt lenn!
Ne tűrd, hogy azért haljak én,
miben soha, soha nem hittem.