3.
3.
Fordulok egyet, s igyekszem elfeledni az író Wahrheit-ígéretét és saját Wahrheit-igényemet. A könyvet most mint írói alkotást nézem: pompás. Drámai remegésben él az egész mese. Csupa várakozás minden, csupa fordulat, távoli szálak gyors összefutása, véletlenek egybe- és hegybe-szaladó csodája, ötletek gazdag virágzása úton-útfélen, szójáték, vicc, humor, a veszedelem árnyékában különösen erős ízzel. Karinthy – régen tudjuk – fölényes bűvésze stílusnak, nyelvnek. Itt is. A cinikus, a rémült, a patetikus és a pózoló lélek minden állapotához megtalálja a pontos nyelvi kifejezést. S azáltal, hogy a barbár-közvetlen kávéházi hang állandóan visszatér, s ott bujkál és kihangzik a leglázasabb költői tirádákból, és illetlenül közbeszól a legelszántabb filozófiai szárnyalások tudós kanyarulataiban is, az egész könyv – mint Karinthy könyvei általában – összetett fölényt éreztet: az író fölibe kerül önmagának, s így fölibe az olvasónak is.
Különben az egész könyvre jellemző egy hol rejtett, hol kibukó öröm, a «túl vagyok rajta!» nagy érzése. Ennek a biztonságos érzésnek a légkörében lehetséges a sok tárgyias és bölcseleti elmélkedés, innen van, hogy a könyvben kevés a közvetlen emberi panasz, a formátlan nyöszörgés, a földhöz ragadt szenvedés, az igazi-utolsó kínlódás művészietlen nyomora. Itt már rugalmasan helyrebillent a lélek, a kétségbeesés káosza tiszta rendbe igazodott, a mű homlokán fölszáradt a halálveríték. A hős visszatért a «halál torkából» és megigazította a nyakkendőjét.
Az úr a pokolban is úr és az író a műtőasztalon is író. Az irodalmi formálás zsarnoki ösztöne az utolsó lélekzettel száll el belőle. Ezt lihegi ez az írás, néhol burkolva, néhol nyiltan.
