Ismerem átlagos kritikai irodalmunk olcsón nagyzoló terminológiáját, s kajánul várom, ki röppenti föl először az Utazással kapcsolatban az eposz szót. Az orvostudomány eposza! Az emberi szenvedés, a bizalom, a szolidaritás eposza!
Mert van a könyvben valami hősies, diadalmas, lelkesedő és lelkesítő. A klinikák és szanatóriumok, a műszerek és gyógyszerek, a vizsgálatok, leletek és diagnózisok, a professzorok és adjunktusok és ápolók, a gépek, műtők és műtétek – mindez, ha úgy tetszik, egy háború, egy életre-halálra szóló küzdelem, egy homéroszi viadal tábora, harctere, taktikája és fegyvertára. És e pillanatban rátapintok legfőbb okára annak a falánk izgalomnak, amellyel a kötetet szinte egyetlen éjszaka végigolvastam. Az emberiségnek szurkoltam a tumor ellen! Egy harcot remegtem végig, minden idegszálammal segítve a küzdő Tudománynak. A «végét» előre tudtam, de a harc «eposzi» szépsége elragadott, fölkavart. És már azt is tudom, mikor éreztem, kisebb mértékben, hasonlót. Akkor, amikor Kruif könyvében a két amerikai doktor győzelmes vívását olvastam az anaemia perniciosa, a vészes vérszegénység ellen.
Viszont: lelkesedésem talán nem egészen objektív. Kilencvenhárom napja küszködöm egy tüdőgyulladás alattomos maradványaival, injekción és hőmérőn élek, orvosokról és betegségekről nem mondhatok immár elfogulatlan véleményt. «Érdekelt fél» vagyok.
Barátom, aki e pünkösdi forróságban háromszáz kilométert utazott, hogy néhány rövid órát velem tölthessen a Nagyerdő aljában, ahol most tölgyek és akácok lehelletére bíztam bronchusaimat, beszélgetés közben meglátja az asztalomon a könyvet, rácsap, és ha ki nem veszem a kezéből, indulásig olvassa. Pedig mosolygós ember, egészséges, mint a makk, s azonkívül – mint megjegyzi – már ismeri az egész munkát a folytatásos közlésből…