November 12.
November 12.
Ez ő, az ő stílusa — ó, milyen gonosz, milyen émelyítő, elviselhetetlen, fülledt és bódult fájdalom! Fülledt és bódult és velőkig ható a kín, mint amilyen a gyönyör volt és a boldogság, amivel megfojtott. Ez ő, az ő stílusa, ráismerek! nincs enyhülés, feloldás, pihenés — ez ő, a halálos gyönyör és halálos kín, mely nem ismer középutat, ez ő, tagadása mindennek, ami egyszerű, tiszta derű, elnéző mosoly, megértő rezignáció, beletörődés, bölcs öregség — ez ő, a fojtó és elviselhetetlen romantika, kavargó mélység, bordó lángok, emberfölötti mámor és embertelen, pokoli gyötrelem; — ez ő, hogy élt és felperzselt mindent bennem és mosolygott és hogy ölelt! és milyen rettenetesen és hihetetlenül szép volt és milyen szelíd és jó, mint a jóság, hogy elfelejtsem a bölcs bánatot, amire születtem és ujjongva imádjam az idegen istent, az örömöt! idegen isten, amelyik most cserbenhagyott; — ez ő, ráismerek, az ő stílusa, meghalni fiatalon, harminckét éves korában! dúsan, ragyogva és dacosan, hogy a mennyországból a mély pokolba zuhanjak alá, egyszerre, átmenet és tisztítótűz nélkül, a lávafolyóból egyenesen a jégverembe, ott dögölni meg, összefagyva, hörögve; — ez ő, ráismerek! Megöregedni mellettem, hogy szelíd, édes alkonyi fény engesztelje ki a tikkasztó, szikrázó délutánt — boldog, könnyező szeretet a halálosan édes, eszméletlen szerelmet — ó nem, ez nem lett volna ő. Így kellett meghalnia, ragyogva és fiatalon, hogy így lássam, halálomig és így halálom percében, a részvétlen ágyon, ahol nem fog siratni senki — ragyogva, mámorítón, diadalmasan! Így halt meg, hogy a poklok minden kínját gyötrődjem át, amiért szerettem, annyira szerettem, hogy nem tudtam beszélni róla — így halt meg, így kellett neki, így akarta, hogy a bánatom ne tiszta bölcs szomorúság — fuldokló, szennyes zuhatag, vér és genny, öklendező undor legyen, hogy ne könnyet, de vért és gennyet sírjak és úgy forduljak fel, gyalázattal, kifosztva, legyőzve, eltaposva — ez ő, ráismerek! ő, a hiú!
Henri B. versét szerette legjobban. Jellemző! ezt:
Emléke bennem rég nem él,
Emlékem tőle nincs egyetlen stb.
Emlékem tőle nincs egyetlen stb.
A ”hiú„ szót kétszer vastagon aláhúzta. Később is sokszor emlegette, hogy ez volt Bogának kedvenc verse és egyszer le is diktálta nekem az egészet.
(Hatvanyéknál ülök a kandalló előtt.)
Itt aludtam és egész éjszaka róla álmodtam. Valamelyik régi lakásukat kerestem, ahol B*-vel laktak együtt. A házvezetőnő mondta, hogy itt laktak, de már nincsenek itt és szidni kezdte B-t, hogy nem fizetett. Én erre elmondtam neki, hogy azóta sok év telt el, a gyönyörű asszony az enyém volt, de sajnos nemrég meghalt spanyolban. Dicsekedtem a házvezetőnőnek.
B. Boga első férje.
Aztán azt álmodtam, hogy beszélek vele. A lila pongyolában van, panaszkodik, hogy milyen szép és csodálatos volt — és ez neki kellemetlen, mert azóta már többen is felkeresték, Molnár, Bródy stb. és ő érzi, hogy csalódnak azokhoz képest, amiket én beszéltem, hagyjam ezt abba. Kérdem tőle, igaz-e, hogy nem engem szeretett, hanem egy barátomat. Bólint, hogy igen, de azzal a kacér gonoszsággal, amivel kínozni szokott, hogy ne higgyem el. Erre faggatni kezdtem. Hát akkor miért mondtad mindig, de jó, de boldog vagyok — ugye, mindig mondtam, hogy hazudsz, alakoskodsz? mosolyog.
Egészen bizonyos, hogy halálosan szeretett. Tegnap vagy 300 levelét olvastam, amiket B.-néhez írt.* Irtózatos golgota volt az élete, névtelen szomorúság és rémület — nem tette boldoggá, hogy mohón vágynak rá sokan, félt a vágytól, mást akart.
Békeffyné.
