1.
1.
Döfjünk az idő könyvébe. A tű 1919-nél elakad, rálapozunk. Az író ocsúdik a romok alól. Most már tudja, hogy az európai műveltség is múlandó, az anyanyelvéből lehet még holt nyelv, a hazájából régészeti lelet. Mindezt nem tudta a háború előtt, Európa halhatatlanságáról nagy ábrándjai voltak. Elereszti ezeket az ábrándokat, a maga múlandó, törékeny képére formálja a földrészt. Szánakozva vagy megvetéssel szól hozzá; a régi tisztelet oda. Azt hiszi, mindenét elvesztette, pedig a romok még az eget takarják. A kupolák beszakadtak, de a falak még állnak, építész kellene ide, nem régész.
Döfjünk megint a könyvbe. Lágyabban nyomtuk a tűt, 1929 tájára nyitunk. Európa egy kicsit magához tért. A kupola ugyan tátong, a törmeléket csak félretolták, de legalább a kertek virítanak. Az író a romok körül kertészkedik. Még emlékszik a földrengésre, talán egy közeledőre is gondol, azért óvakodik a nagyobb munkától. Hiányzik belőle a gyanútlan hit és a naiv erő.
Nyissunk az utolsó lapokra. A romok remegnek, bedőlnek a maradék falak. Az író a romoktól búcsúzik. Húsz év előtt szégyellte őket, meggyalázott ábrándjaira emlékeztették. A beszakadt kupolát siratta, ügyet sem vetett az ép falakra. Most már tudja, hogy ez a rommező is fényes lak ahhoz képest, amit a jövő kijelölt szállásul. Lázasan fényképez és jegyez, megnagyít egy oszlopfőt, fölvázol néhány alaprajzot, megkeresi a szobor helyét, egy márvány lábfejet a csonka szárhoz illeszt. Az építésről lekésett, szorongatott régész és folklorista lett belőle. A romokból az ár mindennap elsodor valamit, a pusztuló törzs minden nap egy nótát felejt. Sietni kell.
Rögzítsük ezt a hármas helyzetképet egy hevenyészett könyvszemléhez. Falun írok, kapásból idézek, a példák talán így még jobban meggyőznek.
1920 Spengler esztendeje, egy késői krónikás talán el is kereszteli annus spenglerianusnak. Amihez az író gyönge, a bölcsész elég kegyetlen. Először ő meri kimondani, hogy az európai műveltség múlandó.
1927 és 1929 között az író visszatért a régi formákhoz, a régi körbe, azzal jelképezi a viszonylagos rendet, hogy nem avatkozik más hivatásába. Ábrázol és adatokat gyűjt örök tárgyáról, az emberről. A listán csupa szépirodalmi mű:
Arland: L'Orde (regény), Bernanos: La Joie (regény), Chardonne: Éva (regény), Cocteau: Les Enfants Terribles (regény), Dabit: Hotel du Nord (regény), Fauconnier: Malaisie (regény), Giono: Pan (regényciklus), Green: Léviathan (regény), Malraux: Les Conquérants (regény), Maurois: Climats (regény), Ramuz: La Beauté sur la Terre (regény), Romains: Psyché (regényciklus), Aldington: Death of a Hero (regény), Huxley: Point counter Point (regény), Maugham: Ashenden (novellák), Morgan: Portrait in a Mirror (regény), J. C. Powys: Wolf Solent (regény), Woolf: Orlando.
1937 és 1939 között az író minduntalan megsérti a műfaji határokat, ház helyett hevenyészett sátorban lakik, regény helyett naplót, sőt széljegyzetet ír, nem ábrázol, hanem leltároz, nem adatot gyűjt, hanem emléket, nem az ember érdekli, hanem a világ. Végzetes jel, mikor az író az irodalom örök tárgya helyett a világgal foglalkozik. Bús tenger a világ, írta közel másfélszáz esztendeje legidőszerűbb költőnk, Berzsenyi. Lepecsételt palackok, utolsó üzenetek úsznak most rajta. Az utolsó üzenetek korában élünk, az író az olvasója helyett a történetírónak dolgozik, legfeljebb hat hónapig, aztán harminc vagy hatvan év múlva olvasható. A listán alig áll szépirodalmi mű:
Bernanos: Nous Autres Francais (politikai pamflet), Dabit: Journal Posthume (napló), Duhamel: Mémorial de la Guerre Blanche (politikai cikkgyűjtemény), Gide: Journal (ötven év naplója), Giono: Refus d'Obéssiance (politikai esszé), Giraudoux: Pleins Pouvoirs (politikai esszé), Guehenno: Journal d'une Révolution (politikai napló), Green: Journal (napló), Maxence: Histoire de Dix Ans (emlékirat), Maurois: Etats-Unis 1939 (útinapló), Montherlant: L'Equinoxe de Septembre, Romains: Cela dépend de vous (politikai esszék), Huxley: Ends and Means (politikai esszé), Maugham: The Summing Up (emlékirat), Woolf: Three Guineas (politikai esszé), Anglia egyik legolvasottabb írója Liddel Hart, a katonai szakértő.
Regényt már csak Amerikában visznek diadalra, Dickensnek ma a tengerentúlra kellene költöznie a régi regényolvasó láz után. Ott még hiányzik a földrengés-érzet az idegekből, az olvasó abban a külpolitikai biztonságban él, mint az európaiak a múlt század derekán. Az európai olvasó már a sokféleképp keresztezett, hibrid műfajoknál tart, az NRF kiadványaiból 1930 óta a "dokumentumok" szaporodtak legjobban. Angliában egyszerre négy ilyen sorozat versenyez tüneményes sikerrel (Discussion Books, Oxford Pamphlets, Pelican Books, Penguin Specials).
A védelmemre írok, olvasó. Védekezve adom át ezt a könyvet* egy regény helyett. Tíz év előtt még ezt ígértem volna a mai napra. A szirénekről s Odüsszeusz keservéről akartam írni. Én is álltam az árbochoz kötve, az evezőcsapások közé üvöltöttem a szirének után. Én is a szenvedély költője akartam lenni.
"Fegyveres Európa" – Nyugat-kiadás. (Megjelenik november végén.)
1936-ban leltároztam először Európát a Doveri Átkelésben. Azóta szerencsére évről évre csalódtam, a vész rászedte bajlátásomat. Az előérzet mégsem tágított mellőlem, makacsul kíűzött a világba. Ez az esztendő is úton talált. Belgrádban, Varsóban, Bécsben, Párizsban és Észak-Olaszországban "búcsúztam a romoktól". Ezegyszer nemhiába.
A följegyzések óta sokminden megváltozott, pontosabban szólva megtörtént a döntő változás. Igazoltak és megcáfoltak az események. Először arra gondoltam, hogy egy függelékkel utánuk lépek. Oktalan fáradság volna. Egy félév múlva újabb függelékkel futhatnék a magam nyomába. Maradjon minden jégbefagyva, mozdulatlanul, ahogy e fegyveres tavaszon és fojtott nyáron láttam. Olvassák úgy, mint a böngészkedő utókor, amely egy lehangoló órára a por és penész alól kiemeli.
