2.
2.
Mint aki egy régi házban, régi pusztán nem a tegnapot, hanem a régi ház és régi puszta életét folytatja, úgy folytatjuk szeptember óta az első világháborúnál. A holtak benéznek az ablakon, a könyvlapot ellepi a vérrozsda, a mű mögül egyszerre kilátszik a holttest: az elesett szerző. Hányan haltak bele, s abba, ami utána következett! Hiába haltak meg. Volt egyszer egy emberöltő, amely két világháborút melengetett a keblén. Az író elmerül a vészben, miután nem segíthetett a hazugságon.
Húsz évig takargatott a világ egy gonosz békét. Amíg nagyon fiatalok voltunk, megpróbáltunk másfelé figyelni. De a bűz megintett, mint a könnyelmű solymászokat a halál angyala. Romlott, gőzölgött a rossz béke. A borsón talán lehet szépet álmodni, ebben a bűzben nem lehetett. A vérszag most eloszlatja. Valamikor rettentő számadásra készültem azokkal a sötét hatalmakkal, akik méltatlanná tették a földet a többi csillaghoz. Összeszorítom a számat: már nincs számolnivalónk. Az öregek meghaltak, akik túlélték, másodszor is acélesőben áznak. Erasmus elmegy az ablakom alatt, acélsisak a fején. Holnap talán már követem.
Még egyszer körülnézek. Az író nem segíthetett a hazugságon, de maga nem hazudott. Fényes és halvány, nagy és kicsi fegyvertársak: alig volt köztetek áruló. Gyöngék voltatok, de igazak, a világnak az elmúlt húsz évben alig van mentsége rajtatok kívül. Csak ti nem hoztatok szégyent az ártatlan holtakra.
Írjatok, nincs másban irgalom. Áruló a múzsa, amely hallgat a fegyverzajban. "Cedant arma togae", emlékeztetett Babits a cicerói mondásra az "Inter armas silent musae" ellen. Egy asztráltest buggyan ki véres szátokon: a békés mű, a világ utolsó mentsége.
Mindig olyan volt a világ, mint most, a kéjes századvég, s a huszadik század nyitánya páratlan kivétel, talán gigászi tévedés volt. Megártott volna a szellemnek. Korbács, töviskorona, Mohács kell neki, isten a pusztában, a bujdosásban, az útszélen keresi a kiválasztottjait.
Szúrjunk még egyszer az idő könyvébe. A tű 1620 és 1650 közt akad fönn, egy fénylő, viharos emberöltőben. De hajoljunk közelebb. Elhűl a szív az iszonyattól. Franciaországban még gőzöl a hugenotta hullarakás, Richelieu halála után a nemzet újabb polgárháború felé támolyog. Németország széttörve, aléltan hever a zsoldosok és kiskirályok lábainál. Angliában egy királyt ölnek, testvérgyilkos vértesek nyargalnak Dunbar és London között. Itáliát megpuhította s elcsitította az inkvizíció. Spanyolországot tüdőbajos idióták kormányozzák. Az erdélyi fejedelem Felsőmagyarországot vívja, a végvárakban a harmadik nemzedék kopik, a török területen már csak a dédapák voltak szabad magyarok.
Ebben az emberöltőben bölcsész Bacon, Descartes, Hobbes, a költő Calderon, Corneille, Lope de Vega, Opitz, Zrínyi, alakul a francia akadémia, fest Claude Lorraine, Rembrandt, Rubens, Velasquez, épít Bernini, díszletez Inigo Jones, gyűjti Arundel a parosi márványt, muzsikál Frescobaldi, Monteverdi, Schütz, jogász Grotius, méri Galilei a szabadesést, Harvey a vérkeringést, Kepler a csillagokat, Pascal és Toricelli a légsúlyt, Magdeburgban Guericke a polgármester, püspök Jansenius, s horgászik Walton.
Valószínűleg mind tudták, hogy miben dolgoznak, élnek s merengenek. Elrettentő közelről ismerték kortársaikat. Nem a "barokk kor"-ban éltek, hanem háborúk, gyújtogatások, személyi és vagyoni kockázat közt. Ami nekünk nagy stílus, nekik veszélyes és undok jelenkor volt. Mégsem sajnálták tőle a tudásukat. Zsoldosok és koronás rablók, leégett faluk és áruló városok fölé gyújtottak világosságot. A legtöbb talentomot kapták az égi osztáson, de szét is szórták. Nem nézték, kinek. Így nyert irgalmat a világ.
Szőlőhegyen írom e sorokat. Halovány kúp látszik a mozgalmas őszi égaljon. Vörösmarty kedvence, a Somlóhegy. Talán erre a hegyre gondolt, talán ebből a borból töltött, mikor maga mellé engedte a vén cigányt. Fülembe cseng az első kitörés, az első lávarobbanás: "mindig így volt e világi élet, egyszer fázott, máskor lánggal égett".
Fázzunk a fagyával, roskadjunk a lángjába. Nincs jogunk félreállni. Farkasok közt vagyunk, farkasok vagyunk, könyörögjünk a farkasokért.
Sümeg, 1939 Orsolyanap
